Egyre kevésbé érdekel, hogy az Orbán-kormány teljes sikerrel jár-e a totális államhatalom - ha úgy tetszik: a korporatív állam - kiépítésében. Sokkal izgalmasabb, hogy mi lesz azután. És egyelőre nem az Orbán utáni Magyarországra, hanem a politikai elképzelés sikerre vitele utáni időkre gondolok.

A folyamatnak persze még nem értünk a végére, és folynak egyfajta utóvédharcok is, már úgy értem, vannak még olyanok, akik nem hagyják (vagy nem akarják hagyni), hogy megvalósuljon Orbán elképzelése. A magam részéről már régebben elkönyveltem, hogy a kormány (a Fidesz) sikerre fogja vinni a koncepciót. Ebbéli véleményemben mind a magyar társadalom reakciója (reakciótlansága), mind az EU töketlensége megerősített. (képinnen)

Sokakkal ellentétben azonban én nem vizionálok második Rákosi-korszakot - igazából agyhúgykövet kapok, amikor napjaink Magyarországát bárki is a Rákosi-rezsimhez hasonlítja -, mivel egy olyan rendszer kiépítése ma Európa közepén megvalósíthatatlan. Az más kérdés, hogy az erőtlen európai (és legújabban amerikai) reakciókat a magyar társadalom előtt simán lehet annulálni a szabadságharcos dumával.

Tehát számomra nyilvánvaló és egyértelmű, hogy minden posztra lojális csinovnyikot fognak kinevezni, tönkre fogják tenni a bankokat - jó, legfeljebb majd öt év múlva vissza kell fizetni 600 millliárdot a kamataival együtt, de azzal a problémával majd akkor foglalkoznak -, lenyúlják a haverok(nak) mindazt, ami lenyúlható, adminisztratív erővel befogják a civilek és minden hőbörgő száját, és úgy egyébként: egy a vezető elit számára klassz banánköztársaságot fognak kiépíteni itt, Európa szívében. Egy olyan szisztémát, amelyben senkinek a véleményét nem kell meghallgatni, ahol a központi iránymutatás érvényesül, ahol mindenkinek azt kell tennie, amit elvárnak tőle. Ez eddig tiszta sor.

Igen ám, de mi fog történni akkor, ha ez a rendszer mégsem lesz hatékony? Ha a gazdaság a központosítástól nem szárnyalni, hanem leépülni fog. Ha az állami adminisztráció a jelenleginél is jobban lelassul, mert már tényleg senki sem fogja felvállani a (részben) önálló döntést? Ha kiderül, hogy az oktatást valóban sikerült versenyképtelenné formálni, az egészségügyet pedig félhiavtalosan, de teljesen szegény-gazdag ellátásra szétválasztani? Szóval, ha feketén-fehéren kiderül, hogy Magyarországnak, a magyar népnek a fennkölt és fennhéjázó sikerkommunikáció ellenére nemhogy jobb nem lett, de egyenesen és érezhetően rosszabbá vált a helyzete?

A felelősséget nyilván senki sem fogja vállalni, a vezető elit tagjai a sikertelenséget a régi reflexekkel ráfogják majd bárkire, akár a Nesquick-nyuszira is. A csinovnyikok nem győznek majd mentegetőzni, hogy ők parancsra tették, amit tettek, nem tehettek mást, a gerinctelenebbje (ha egyáltalán létezhet ebben a körben ilyen fokozás) majd azt mondja, hogy belülről bomlasztotta a rendszert, ha nem mással, azzal, hogy lassította az ügymenetet.

Ekkor nyilván elindul majd valamilyenfajta reformötletelés, az állami adminisztráció csökkentése (figyelem, most nem az Államreform 2-ről beszélek!), a vállalkozások versenyképesebbé, az oktatás hatékonyabbá tétele, stb. érdekében, ügyelve persze arra, hogy a vezető elit érdekei ne sérüljenek, de az állampolgárok hangulata javuljon valamelyest. Azaz ugyanazt a posványt fogjuk taposni, amelyiket már jó néhányszor az elmúlt évszázadban (meg az azt megelőző évezredben).

A szomorú az egészben pontosan ez, mármint, hogy mindig ugyanahhoz a kályhához térünk vissza, miközben súlyos történelmi tapasztalatok mutatják ennek hatékonytalanságát, működésképtelenségét. Persze a világ sem jobb nálunk, néha már tényleg hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az erőszakos ostobaság genetikailag kódolt az emberiségben, ezért semmiféle józan belátással nem változtatható meg ennek általános érvényesülése.

Feladat pedig akad szép számmal. A legegyszerűbb hétköznapi problémáktól, a munkanélküliség, az éhínség csökkentésétől (felszámolásától) kezdve egészen a világűr meghódításáig, új bolygók benépesítéséig olyan széles a skála, hogy abban bőven lenne tennivaló akár mind a hét- (nyolc-, kilenc-)milliárd embernek. Az lenne az ám csak igazi unortodoxia!

Persze ahhoz, hogy ezen az úton el tudjunk indulni, legelőször is hozzáértő, tisztességes és nagyszájú emberek kritikus tömegére lenne szükség. És persze őszinte beszédre, reális, de szenzitív gondolkodásmódra.

Tudom, hogy túl sokat várok az emberi fajtól...