Peredhil kollegina alátámaszthatja, mennyire ki nem állhatom az autóba szerelt "Baby on board" matricákat, fityegőket és lógattyúkat, mivelhogy számomra semmilyen pluszt nem jelentenek és nem adnak, sem vezetéstechnikailag, sem a figyelem szempontjából. Az én szememben az ilyen jelzés kizárólag arra jó, hogy nagy batár autó férfi sofőrjei esetében világgá kürtölje, hogy egyszer maradandóan elsült a farkuk, anyucik esetében pedig azt, hogy a tünciség része lett a vezetési stílusuknak, ami ugyan akár azt is jelenthetné számomra, hogy még jobban vigyázok és még kiszámíthatatlanabb viselkedést várok el a női sofőröktől, de a mostaninál jobban már képtelen vagyok mindezekre, úgyhogy ebből a szempontból sincs értelme az egésznek - szerény véleményem szerint.
Az uborkaszezon közepén, hőségriadó idején és a törvénykezési időszak végén persze keresve sem lehetne találni jobb gumicsontot annál, hogy "A Népesedési Világnap alkalmából az édesanyák babaköszöntő szalagot kapnak, melyet otthonuk bejárati ajtajára függesztve jelezhetik környezetüknek, hogy gyermekük született. (A szalag célja, a szomszédok figyelmét felhívni arra, hogy segítsék a családot a nehéz kezdeti időszakban, de legalábbis tolerálják, ha a csecsemő zavarja őket.)"
Ha valaki, én igazán szeretem a gyerekeket, közepesen átsütve, citromgerezddel a szájukban, mivel következesek: csak ordítva tudnak kommunikálni és rohanva közlekedni és bár vannak fenntartásaim a gyerekvállalás jelenlegi szintű kormányzati agyonajnározásával ösztönzésével, elfogadom a terheket, amelyeket a nem gyerekesekre (és ezt most nem a viselkedésbeli jellemvonásokra értem) rónak. Ugyanakkor hadd jegyezzek meg egy-két dolgot a szóban forgó gesztussal kapcsolatban.
1) Bár nyilvánvaló a szándék, miszerint népszerűnek és/vagy jópofának számító és sokba nem kerülő PR és marketingfogásokkal próbálja a kormány leplezni a tényleges tevékenységének több mint egy éve tartó hiányát (hiátusait), teljesen nyilvánvaló, hogy ez az ötlet ismét valamelyik haver megjutalmazásáról szól elsősorban.
2) Fantasztikusan tág határok között szárnyaló, szinte már határtalan képzelőerőmmel ugyan el tudom képzelni, hogy az újdonsült anyák repesve várják a kormány (NEFMI) képviselőjét, kezében az ajtódísszel, de gyanítom, hogy egy-két, ha kézzel nem is fogható, de valódi segítségnek jobban örülnének: ilyen lehetne például az, hogy mindenhol megtörténjék az akadálymentesítés vagy az, hogy valóban legyen esélyük a munkába való visszatérésre.
3) Beh szép is lenne, ha csupán egy ajtódísszel el lehetne érni, hogy a magyar türelmesebb legyen a magyarral vagy (ne) adj' isten: segítsen a magyaron (főleg, ha ez utóbbi kisgyerekes), de a tapasztalat az, hogy a teljesen nyilvánvaló jelek - babakocsi, magán cipelt és/vagy maga után húzott gyermekméretű és kinézetű élőlény - sem nagyon szokták beindítani a magyar ember együttérzés és segítőkészség modulját, meghatni is csak az idősebb hölgyeket szokták, akik "utyuluputyulu" felkiáltással rohamozzák meg szegény kisgyermekes anyukát, de hát valljuk be, ezt a cselekményt a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük segítségnek.
4) Ha tárgyszerűen nézzük a dolgot, annyi haszna talán lesz az ajtódísznek, hogy a betörők nem próbálkoznak olyan elánnal, mint másutt, mert nagy bizonyossággal sejthető, hogy van otthon valaki, ellenben támpontot adhat a biztosítási ügynököknek és egyéb házalóknak, mert nagy bizonyossággal sejthető, hogy van otthon valaki.
Összegezve: ha kicsavarva akarnék Rejtőre hivatkozni, azt mondhatnám, hogy bár ez a kormány csodálatosan játszik szimbolán, javaslom, végre kezdjen el értelmes és hasznos dolgokon gondolkozni és azokat végrehajtani, mielőtt szegény Koppány mintájára, ajtódíszként végzik a tagjai!