Essünk át a dolog számomra nehezebb részén, mielőtt görcsbe rándulnának az ujjaim és nem tudnám leírni a jelen írás alaptételét, amely a következő: Orbán Viktor zseni! (Nem "egy" zseni, nem "A" zseni, hanem simán zseni.) És mindemellett rendkívüli hatalomtechnikus.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy megtértem, és immáron szeretem Nagy Testvért, lehűtöm a kedélyeket: véleményem a Fideszről, annak vezérkaráról és a gyorsan formálódó Fidesz-diktatúráról semmit sem változott.

Egyszerűen arról van szó, hogy rádiót hallgatva, tévét nézve, újságot és főképp interneten megjenő cikkeket és véleményeket olvasva rájöttem: Orbán zseniálisan látta meg, hogy abban a mátrixban, amelyet Magyarországnak hívunk, ő lehet a király, a császár, az isten, gyakorlatilag bárki és bármi, amit elképzel magának. Nem azért mert Avon-módra megérdemli, hanem kizárólag azért, mert itt van ez a tízmillió magyar, aki fogadókész erre, akikkel megteheti. (képinnen)

Kívülről nézve ettől Orbán Viktor persze még ugyanaz a hataloméhes, látszólagos szellemi egységessége és összeszedettsége ellenére pszichésen beteg, a demokráciát nem kedvelő XX. századi kis diktátor marad, a teljes sleppjével együtt, de ez immáron és még évtizedekig nem számít már.

Teljesen mindegy, hogy mit mondok én, hogy mit mondanak nálamnál műveltebb, okosabb, szélesebb látókörű magyar emberek, ebben az országban jelenleg képtelenség észérvekkel próbálkozni. A hirig, a düh, a bosszúvágy, de leginkább a szervilizmus és az igazodás, összefoglaló nevén az ősmagyar tulokság bőségesen elég. Most és ha nem is mindörökké, de sokáig.

A cél szentesíti

Kiindulásként ismételjük át a politika fogalmát: a hatalom megszerzése és megtartása érdekében végzett tevékenységek összessége.

Ha az átlagember tisztában lenne - vagy lett volna - e definícióval, sok szenvedéstől kímélhetnénk (kímélhettük volna) meg magunkat. És talán sokkal előbbre is tartanánk.

Mik vogymuk

A baloldali, balliberális értelmiség két hibát szokott elkövetni felnőtt honfitársai, a választópolgárok megítélése során:
- az egyik, amikor szűk látókörű, csak a vélt egyéni érdekeik alapján szavazó, bonyolult összefüggések felismerésére képtelen debileknek tartja őket;
- a másik, amikor úgy tekint rájuk, mint felelős, a csoport- és hosszú távú érdekeket józanul felmérni képes, felelős állampolgárokra.

Orbán kiválóan mérte fel - még ha az időzítés tekintetében kétségkívül volt egy kis csúszás és a viszonylagos jólét egy időre el is nyomta annak szélsőséges megnyilvánulásait -, hogy hiába a szocializmus uszkve 45 éve, hiába a rendszerváltás, hiába a (szabadversenyes) kapitalizmus térnyerése, ezeréves társadalmi beidegződéseket, világnézeti, gondolkodásbeli mentalitást nem lehet néhány évtized alatt megváltoztatni.

És mit tesz egy politikus, ha felismeri ezt az egyszerű tényt? Nekiáll a lehetetlennek: megváltoztatni, modernizálni egy társadalom szemléletét, pusztán a társadalom érdekében? Ugyan már! Ha van egy kis esze, kihasználja a szituációt a maga érdekében. A maga korlátlan hatalmának kialakítása érdekében.

Várni, csak várni

Az persze nyilvánvaló, hogy ez a felismerés önmagában nem elég. Ahhoz, hogy az embernek legalább esélye legyen kormányzati pozícióba kerülni, vagy különös esetben megszerezni a demokratikus teljhatalmat, néhány plusz dolog szükségeltetik még:

- először is, pénz, pénz és pénz, ráadásul ha nincs is mindig, de mindig a megfelelő időben;

- másodszor: kiváló szervezőkészség, hatalomtechnikai ismeretek és főként készségek;

- pártsajtó, támogató média;

- egy nagy kalap szerencse;

- hibázó, bénázó ellenfelek;

- egy nem túl bonyolult szellemiségű nép;

- türelem, türelem és türelem.

Ez nem ugyanaz

Orbán három legzseniálisabb felismerése kétségtelenül az volt, hogy

1) a magyarnak a hasa sokkal fontosabb, mint a demokrácia. Egyébként is, felkészültsége bármilyen témában komoly kívánnivalókat hagy maga után, ismerethiányát ellenben magabiztossággal helyettesíti. És ami még tán ennél is fontosabb és jellemzőbb: nem hagyja, hogy a tények megzavarják a véleményét;

2) az irigység, a mások dolgávall foglalkozás és mások hibáztatása sokkal erősebb a magyarban, mint a tenni akarás.

3) a magyar ember roppant fogékony a népmesei világszemléletre, mely szerint a maroknyi magyarságnak mint Jóknak a Gonosz roppant seregeivel kell megküzdeniük. Ez utóbbiak az életünkre törnek, céljuk a teljes elpusztításunk.

Mindez egyértelműen hozta magával a politikai-társadalmi relativizmust. Ha a Jók és a Gonoszak ugyanazt csinálják, az már csak azért sem ugyanaz, mert a Jók jók, a Gonoszak meg gonoszak.

Érthetőbben: a mi lopásunk értékmentés (vagy éppen a "magyar" vállalkozók helyzetbe hozása), a mi diktatúránk a nép érdekében végrehajtott hatalomkoncentráció, a mi káderpolitikánk az alkalmatlanok lecserélése hozzáértőkre, és végül, a mi komcsink jó komcsi. 

Káderpolitika 

Miközben lassan úgy vagyunk a komcsizással az interneten, mint az egyszeri vicc a pornóval - miszerint az internet tartalma a pornó nélkül ráfér egy cédére -, miközben a komcsiknál minden egyes haver vagy csak simán alkalmatlan személy kinevezésen megbotránkozott és hosszasan csámcsogott a fideszes pártsajtó valamint fizetett és meggyőződéses kommentelőik, mindaközben például

- Orbán egy fideszes képviselőt nevezett ki az ÁSZ élére;

- nem túl nagy zajjal, semmitől és senkitől sem zavartatva választott meg a Parlament kormánypárti többsége egy ex-kommunista kurzuslovagot köztársasági elnöknek;

- a legújabb hírek pedig arról szólnak, hogy Stumpfból alkotmánybíró lesz.

Érdekel valakit (már úgy értve, hogy rajtunk, egy-két hőzöngő, balliberális, zsidóbérenc bloggeren kívül)? A kutyát sem. És bár úgy tűnik, hogy a bennfentes körökhöz tartozóknak csak kérniük kell a pozíciót - ők azok, akik mernek nagyot álmodni -, és ez a legmegengedőbb szemléletmóddal is minimum kommunista módszer (csökevény), a rajongótábor nem szól egy rossz szót sem. Sőt: többnyire jó szavakat szólnak: így is kell, kirúgni a  komcsikat, és megbízható embereket odatenni. És nem prejudikálni, döntsön az idő és a tapasztalat. És így tovább, előre a lenini úton.

Média

Persze ki merne szólni? Hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy ma Magyarországon nincs független sajtó, újságírás. Pontosabban van egy szegmens, amelyben többnyire jól felimerhető politikai orientációjú honpolgárok írnak, de nem megbízásból, nem szervilizmusból, hanem mert az Úr írniuk adta: ez pedig a blogvilág. Az internetes közeg azonban szart sem ér, kedves barátaim. És aki esetleg nem értene egyet ezzel, annak csak annyit, hogy ha maga Nagy Testvér sem érdeklődik a XXI. század és vívmányai iránt, akkor a pórnép miért olvasna olyan médiaproduktumokat, amelyekkel nem tudja tisztára törölni a valagát a pottyantóson?

Gondoljanak csak bele: melyik az egyetlen napilap, amelynek online verziója napokkal van elmaradva a nyomtatottól? Hát a Magyar Nemzet! És vajon miért? Nyilván azért, hogy csak ellenőrzött, tesztelt  cikkek jelenhessenek meg rajta. Néhány éve Navracsics magából kikelve kérdezett vissza a királyi tévén, hogy csak nem gondolja a kedves riporter, hogy a Nemzetet a Szentkirályi utcában szerkesztik? Nem-nem, nem gondoljuk. De azért ez így kicsit komcsi, nem?

Vagy: olvasott valaki valaha is kritikai megfogalmazást Orbánék ellen a jobboldali sajtóban? Legfeljebb most legutóbb, egyszer, Gubcsi kinevezése kapcsán. Egyebekben? Egyebekben van a kijelölt eszmei irányvonal és azt kell teljesíteni. Sokszor versengve - ki tud pl. nagyobb antikommunista lenni - de egységbe tömörülve. Kicsit komcsi? Kit érdekel?

Ugyanez a lap mérföldekkel veri a többi sajtóterméket a helyreigazítások számában. Foglalkozat ez valakit a jobboldalon? Naná, hogy nem.

És még így sincs könnyű dolguk: Seszták Ágnes pártkatona például egészen odáig merészkedett, hogy a jobboldali médiamunkásokból (kerüljük  az újságíró szót, Béláim!) hőst kreált egyik legutóbbi cikkében. De nem csak az ő Orbán bélsarától barna nyelve fölött lotyogó szürkeállomány hasonlítható a kiselefántéhoz, hanem a Fideszt védő kis csinovnyikoké is, olyannyira, hogy van, aki még mindig ott tart, hogy a média 99%-a (sic!) balliberális kézben van. Komolyan mondom, őrület, mintha nem a valóságban, nem is ebben az országban élnének!

Azt persze még az oktondi index is felhánytorgatja, hogy pl. a Hócipő néhány milliós állami támogatásokat kapott, de arról annak idején egy szót sem szóltak például, hogy a Magyar Nemzetben egész oldalas hirdetéseken kérdezte a Paksi Atomerőmű, hogy "Ugye mi jó barátok vagyunk"? Nyilván sokkal többb lakossági áram fogyott azokban a hónapokban... Az sem nagyon téma, hogy annak idején a Sportfogadás mellékletévé silányították a Nemzetet, illetve hogy a Heti Választ csaknem félmilliárdos állami támogatásból indította anno a Fidesz. Nem, mindez nem számít, a Jó Ügy érdekében minden megengedett!

És miközben Lendvai Ildikó ex-cenzorságát szinte egyetlen róla szóló tudósításból   vagy véleményből sem bírják kihagyni, az ősszel láthatunk majd igazi és valódi, IRL-3D csodát, amikor jóváhagyják az új "médiaalkotmányt". Érdekli ez a pórnépet? Nem, egy csöppet sem!

Pénzügyek

Bölcs és a közgazdaságtudományokban professzori szinten pallérozott elméjű népünk egy kicsi, ám annál hangosabb csoportja pár éve tévészékházat, rendőrautókat gyújtogatott, és nekiment a rendvédelmi szervek képviselőinek - apropó, abból is mi maradt meg a köztudatban: Gyurcsány ávós rendőrsége kilőtte a szemét az ártatlan járókelőknek... - , mert a csúnya kormány nem mutatta be nekik a költségvetés valós állapotát. És most nem kezdek el poénkodni azon, hogy aki megmondja a szabadságharcosok közül, hogy mi a  különbség a GDP és a GNP között, annak kiutalok egy fél órás T34-vezetési lehetőséget, sokkal inkább felhívom a figyelmet, hogy a hazuguzó, a kormányt az államháztartási adatok meghamisításával vádoló egykori ellenzék kormányra kerülve ugyanazt a másokat átverő, de egyben önámító módszerhalmazt készül alkalmazni. Nyilván ez sem számít!

De ugyanúgy nem érdekel senkit - vagy ahogy már írtam, kizárólag a senkiket érdekli -, hogy jól kitalált akcióval nem csak néhány milliárd forinttal sikerült gazdagítani a pártkasszát a Kósa-Varga-Szijjártó triónak egy hónapja, hanem az is, hogy az a buli csak stressz-teszt volt a múlt hétvégi akcióhoz. A pénzpiacok szemében újabb hitelvesztés történt, miközben Orbán ebből is nyertesen fog kijönni politikailag, mert miközben csak éppen annyira szólt be az IMF-nek és az EU-nak, ami még nem veszélyezteti az ország stabilitását, itthon úgy tudja eladni a dolgot, hogy a pénztelen emberek helyett fizessenek a pénzben fürdő bankok, az imperialista-bérenc zsidó bankárok meg csak sunnyogjanak haza, ha nem tetszenek nekik a Vezér gazdasági elképzelései. És a magyar természetesen fogékony erre - nem kicsit, nagyon!

Amikor az amerikai befektetési bankok valamint a Gyurcsány-Bajnai duó szinte végleg és szinte teljesen elkúrta, a jónép nem győzött számolni, mibe fog kerülni neki a devizahitel törlesztőrészletének emelkedése. Most érdekel ez valakit? Á, dehogy!

A fidesztámogató siserehad nemhogy nem csóválja rosszallón a fejét az árfolyamingadozást látva, hanem egyrészt a nemzetközi pénzpiacokat átkozza, hogy spekulatív céllal azok geciznek velünk, másrészt a tökös Orbánt éltetik, akik be mert szólni az IMF-nek. Mert ugyebár egy ilyen erős ország még a gazdasági válság közepette is megáll a lábán, a gazdasági fellendülés kizárólag akarat kérdése, és a Fidesz majd megszorítások nélkül hozza rendbe a dolgokat.

Orbániáda

A Narancs néhány héttel ezelőtti szerkesztőségi jegyzete fogta meg talán a legtalálóbban a dolgot, amikor valahogy így fogalmazott: Orbánban az a legrosszabb, hogy kiismerhető, hogy lehet tudni, mit fog csinálni.

És bár kétségtelen tény, hogy az elmúlt főként tíz évben a balliberális rettegő-jajongó sajtó egy kicsit túlságosan is előre szaladt, miközben egyfolytában farkast (patás ördögöt) kiáltott, így mára már a kutya sem foglalkozik a véleményükkel, az elmúlt másfél-két hónap sorra igazolta azokat a fenntartásokat és félelmeket, amivel azok közelítenek Orbánhoz, akiknek nem tetszik az ő akarata és akiket (még) nem szippantott be az ő mátrixa.

Figyelmeztetni, okoskodni, elemezni, érvelni késő. Ezerszer leírták már, de az első döbbenet csupán az önkormányzati választások vélhetően elsöprő győzelmét követően hónapokkal fogja érni az átlagpolgárt. Ha közben a világgazdaságban is inkább a kedvező jelek, a fellendülés fog dominálni, akkor pedig még később.

Addigra viszont már olyan lesz a közjogi rendszer, amely a korrekciót szinte lehetetlenné fogja tenni, azt is számításba véve, hogy valódi ellenzék mint olyan nem létezik és még sokáig nem is fog létezni.

Majd a gyerekeink - talán

Jobboldali politikai orientációjú barátommal beszélgettem a közelmúltban a mostanság tapasztalható hatalomkoncentrációról, aki ezt mondta:

- Nem mintha túl sokat foglalkoznék vele, de néha elgondolkozom, hogy meddig lehet ezt csinálni.

- A végtelenségig - válaszoltam, mire ő a fejét ingatta:

- Á, nem hiszem.

Erre persze kifejtettem neki néhány mondatban az ebben a posztban leírtakat, de ő továbbra is úgy vélte, hogy mindent azért nem lehet megcsinálni.

Én meg régóta tudom, hogy ez a legnagyobb baj: nem hisszük el, hogy újra, hogy ismét megtörténhet.