Több jele is van annak, hogy tiszavirág-életű volt a (netező) értelmiség lelkesedése a Kétfarkú Kutyákért. A népszerűség-vesztésnek talán még nem nevezhető fanyalgást először érdekes módon nem az interneten, hanem egy magánbeszélgetésben tapasztaltam, melynek során a beszélgetőpartnerem szájhúzogatva mondta egy klubrádiós interjút követően és arra hivatkozva, hogy a párt kiötlője és igazi (sokáig egyetlen) arca, Kovács Gergely az egyedül vicces és üde jelenség a pártban, a többiek csak megpróbálnak utána menni és utánozni őt, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
A párt egy-egy közismertebb választási megmozdulását - például a Nokia-doboz állítást - már észrevehetően kísérték negatív, nemtetszést kinyilvánító felhangok, de a herótozókórus igazából a Mogács-féle atv-s interjút követően indult be.
Márpedig én nem látok semmilyen okot a fanyalgásra, a szájhúzogatásra!
Először is, a kanonizált pártlét (uhh, de irodalmi voltam!) jóval nehezebb, mint az underground pörformansz (ez meg de ronda lett!). Főként úgy, hogy a hülyéskedéssel párhuzamosan azért jó, hasznos és nem utolsósorban célszerű volna, ha sikerülne összeszedni a megfelelő számú kopogtatócédulát és tudnának indulni a választáson!
Másrészt az állandó vicceskedési kényszer közepette értelemszerűen vannak üresjáratok, mint ahogy minden humoristának, legyen hivatásos vagy akár csak a "társaság szája", vannak akár egy előadáson belül is jobb és rosszabb poénjai, időszakai. Annak meg, aki az előre megírt poénkodást vetette Mogács szemére az atv-s interjú kapcsán, azt üzenem, hogy nem lehet állandóan rögtönözni, ráadásul a Kálmán vagy Olga kimondottan jól sikerült geg volt az én megítélésem szerint.
Nem áll szándékomban kivesézni az atv-s interjút, de figyelembe véve Kálmán Olga nehezített feladatát - megpróbálni értelmesen beszélgetni egy értelmes beszélgetést folytatni egyáltalán nem szándékozó vicces(kedő) figurával -, valamint az ugyanő műsorában eddig minősíthetetlenül ordenáré interjúalanyi (és ezzel együtt emberi) teljesítményt nyújtó valódi politikusok stílusát és stílusuk vélhető kifigurázási szándékát, kimondottan élvezetes volt a tízperces interjú, ahol még olyan dolgok is bejöttek, mint a kettes számú rágó elővarázsolása.
Kétségtelen tény, hogy sok igazság van az index egyik cikkének azon megállapításában, mely szerint a párt "nehezen egyensúlyoz a poén és az igazi indulási szándék kommunikálása között", de nem szabad elfelejteni a Kutyák tényleges indulási szándékának valódi szerepét a magyar közéletben: azt ugyanis, hogy jelenleg ők lehetnek egyedül az "egyikre sem" rubrika a szavazólapon (bár a megvalósulás esélyének a mai hírek ellentmondanak). És ha ennek kívánt elérése közben még röhinthetünk is egy jót - szerintem a többségünk túl is van már rajta -, akkor ki is hozták, ki is hoztuk a maximumot a helyzetben rejlő lehetőségekből.
A balliberális vagy kiterjesztve, a jobboldallal nem vagy nem feltétlenül szimpatizáló "semmi-sem-elég-jó-nekünk" értelmiség a sajnos már megszokott, önmaga által kötött szellemi béklyóban vergődik: miközben a jobboldal szimpatizánsai összezárnak és a legalapvetőbb, legfontosabb politikai kérdéseket - leegyszerűsítve: Viktor a király! - axiómaként kezelik, addig az ellenoldal mást sem tud, mint széthúzni és fanyalogni. Márpedig egy ilyen egyszerű szellemi feladatot, mint a Kétfarkú Kutyák politikai szerepének helyén kezelését annak minden vadhajtásával és kevésbé kacagtató epizódjával egyetemben, egy félmosollyal kellene elintéznie minden értelmes, jóérzésű, és az iróniára még fogékony honpolgárnak. Különben az ennél sokkal keményebb diók - például Orbánék kiütése a hatalomból - feltörésére esélyünk sem lesz!
