Bizonyára önök is ismerik azt az érzést, amikor ülnek a tévé, pontosabban a tévévetélkedő előtt, és kenik-vágják a válaszokat, miközben szerencsétlen versenyző a stúdióban gyöngyöző homlokkal képtelen még arra a kérdésre is választ adni, hogy az ismert műdalban milyen színűre van a rácsos kapu festve (megtörtént).

És miközben nagyképűen és harsányan szidalmazzák a szerencsétlen hülyét, gondolatban már el is költötték a helyes válaszokért járó tíz- és százereket, ha nem milliókat, szegény valódi versenyző pedig megszégyenülten mehet vissza a Tescóba, felrázni az ötliteres műnarancs-üdítőket az italosztályon.

Nos, valahogy én is így éreztem magam ma (is), immáron nem először, miközben Orbán brüsszeli helytállását néztem online. Helytállást írtam, és nem véletlenül: Orbán ugyanis magabiztos volt és lehengerlő, csodálkoznék, ha már holnap nem a róla szóló egész oldalas dicshimnusszal jelenne meg a Magyar Nemzet. És e tekintetben teljesen mindegy, hogy az internetizé előtt a kezem is ökölbe szorult a Nemzetvezető hazugságáradatát hallgatva, mert minden támadás, ami ellene irányult, úgy pattant le róla, mint hurkapálcanyíl a páncélozott harci jármű oldaláról.

Meg kell állapítsuk, hogy a világ (igazából persze csupán azok, akik lehetőséghez jutnak megmérkőzni vele) jelenleg még kevés Orbán Viktorhoz, kevés az eszéhez és a magabiztosságához, kevés a legyőzéséhez.

Az első, talán legemlékezetesebb leégés Sváby András nevéhez kötődik, aki akkoriban a Napló nevű borzalmat jegyezte. Szánalmas volt a pali, ahogy felkészületlenül, zavartan, a papírjait böngészve és egynémely közismert Orbán-ellenes lózungot elhebegve próbálta meg kellemetlen helyzetbe hozni az ellenzék akkori vezérét, miközben maga Orbán persze lubickolt a szituációban, mert egy pillanat alatt ráérzett, hogy egy olyan műsorban lehet király megint és ismét, amelynek milliós a nézettsége, melynek következtében olyan ingyenreklámhoz juthat gyakorlatilag nulla erőfeszítéssel, amilyenért máskülönben eléggé meg kellett volna szenvednie, ha máshogyan nem, hát anyagilag.

Orbán önmagában is és különösen a mezőny többi tagját figyelembe véve kiemelkedően okos, kiválóan ismeri a magyar nép gondolkodásmódját, ezenkívül bátran és jó érzékkel alkalmazza a hatalomépítési és -gyakorlási technikákat, ráadásul a politikához szükséges módon gátlástalan, és arcizma sem rándul, ha akár két egymást követő mondatában is teljesen mást állít, ugyanis frenetikus módon jól játssza a politika nevű játékot.

Félreértés ne essék: abból az aspektusból tekintve az embert és a politikust, ahol például én ülök (illetve többnyire a felvilágosult baloldali, balliberális gondolkodók), Orbán egy diktatórikus hajlamú politikus, aki nemcsak megalkuvást nem ismer, de ugyanúgy nem ismeri a konszenzusra törekvést, a konszenzust magát,  az érdekegyeztetést, a mások véleményének meghallgatását, igazának elfogadását. Ez azonban most és még sokáig mit sem számít.

Soha nem tagadtam, hogy nem kedvelem Török Gábor elemzéseit, sőt, amikor alkalmam nyílt rá, ki is figuráztam a túlságosan megalkuvó, óvatoskodó, a nyilvánvalóan túlzottan szervilis látásmódját. Ugyanakkor a mai elemzése hibátlan, tökéletesen leírja Orbán Viktor hatalomgyakorlásának módszereit és hátterét.

Nem akarom ismételni magam, de Orbán egy zseni, legalábbis Magyarországon, aki istenadta tehetséggel tudja vagy inkább érzi a magyar néplelket.

De mi okozza azt, hogy miközben ülünk Magyaroroszágon a monitor előtt, és hüledezünk a nyilvánvaló hazugságáradaton, Orbán a lehető legmagabiztosabb formáját adja elő a világ szeme láttára, és söpri le az akadékoskodó politikusokat és újságírókat? Az indok egyszerű: Orbánnak hihetetlen helyzeti előnye van.

1) Orbán támadói információhiányban és behozhatatlan információs hátrányban szenvednek.

Amikor Orbán azt mondja, hogy a Facebookon nyerték meg a választásokat, akkor mi hiába sikoltozunk Magyarországon a monitor előtt, hogy te szerencsétlen, még a PC-t sem vagy képes bekapcsolni, vagy hogy csak az Egymillióan a magyar sajtószabadságért Facebook-oldalnak több rajongója van, mint a te oldaladnak, melyik nyugati újságíró fog ennek utánanézni? Egyik sem.

Vagy amikor ál-értetlenkedve azt állítja, hogy hiszen a médiatestület tagjait a Parlament választotta, akkor kellene egy csöpp háttérismeret ahhoz, hogy az ember felálljon és azt mondja: miről beszélünk, amikor az utolsó hagyárosböröndi egyéni jelöltről is ő egymaga dönt a Pártban?

2) Időhiány

Még ha felkészült is lenne valaki, akár újságíró, akár politikus, Magyarország és Orbánia ügyeiből, a mai brüsszeli dzsembori abszolút alkalmatlan lett volna Orbán számon kérésére vagy leégetésére, tehát a körülmények is őt segítették.

3) Övé itt a tér

A magyar helyzet természetesen még inkább Orbánt és az ő uralmát szolgálja. A közszolgálatban nincs, aki ne kérdezne alá, a pártsajtó kórusban nyalja a seggét, az ellenzéki sajtó pedig akármit is kérdez, az mind a baloldal (kommunisták, imperialisták, satöbbi, satöbbi) ármánya. És hát képzeljük el, ha ugyanőt a szocilasták támadják: természetesen adódik az antikommunista ideológia, az ellenségkeresés vagy éppen az ignorálás.

A lényeg, hogy egyáltalán nem osztom a baloldali véleményalkotók, bloggerek mai véleményét, amelyben többnyire Orbán kemény felelősségre vonásáról vagy az optimistábbak éppen kemény pofonokról beszélnek.

Orbán fürdik a helyzetében, nem hagyja magát kibillenteni, pedig innen nézve igazán nem kellene sok ahhoz, hogy egy-egy szituációban keményen megfuttassa vagy éppen leégesse valaki. Ám ahogy a dolgok állnak, erre még jó ideig várnunk kell. A mezőny rohadt gyenge, az igazán kedvező lehetőségek pedig egyre fogynak.

Mi meg nem számítunk...