A hetvenes évek második felében mentem általános iskolába. Az első napok egyikén anyám adott egy tízforintost, hogy tegyem be takarékbélyegbe. Az osztályfőnök azt mondta, még nem jöttek meg a takarékbélyeg-gyűjtő könyvecskék, ezért nem tudom befektetni a vagyonkámat. Én meg hazafelé a sarki autósboltban ABBA matricát vettem a pénzből - rövid ideig vacillálva, hogy ne Boney M legyen-e.

A történetnek - azon túl, hogy mutatja a már gyerekkoromban is meglévő viszonyomat a pénzhez - két tanulsága van.

Az egyik, hogy nem arra költöttem a pénzt, amire kaptam. A másik, hogy utána hiába nézegettem vagy egy évtizeden keresztül az íróasztalra ragasztott matricát, a pénz ilyen módon történő elköltése  fölösleges és haszontalan volt.

"Save me!" - képinnen

Hitel, alma! Hitel, banánhéj!

Az árvízkárosultak felelősségével kapcsolatban felmerülő kérdéseket tárgyaló posztomban rövid kitérővel utaltam a devizahitelesek problémáira is, úgy gondolván, hogy a téma nem ér meg többet a pár soros mellékszálként említésnél.  Egy tegnapi hír miatt azonban, amely szerint az IMF pénzéből mentenék ki a bajba jutott devizahiteleseket, mégis kifejtésre érdemesnek találom a kérdéskört.

Ha valaki, akkor én aztán igazán és igazi ellenérzéssel viseltetek a bankok iránt, csakhogy ez a negatív hozzáállás nem zsigeri. Leginkább a válság kirobbanásában betöltött szerepük és az egyébként bármelyik multinacionális cégnél tetten érhető antihumánus elbánásmódjuk miatt nem kedvelem őket. Mégis úgy vélem, hogy általános vagy netán egyedüli bűnbakként beállítani őket a hitelfelvevőket ért pénzügyi veszteség miatt, legalább olyan primitív gondolat, mint a mostani terv a megsarcolásukra.

Bankár - nem tulajdonos, alkalmazott! - barátommal beszélgettünk a  hétvégén, a diskurzus során szóba kerültek a hitelek, ezen belül a devizahitelek is. Azt mondta, és ebben teljesen egyetértek vele, hogy a (túlzott) hitelfelvételből eredő problémákban az ügyfél és a bank felelőssége közös. Megemlítette még, hogy bár a bank ugyanúgy felel az alvállalkozóiért, mintha az ügyletet maga látta volna el, mégis számtalan esetben a nevükben eljáró ügynök volt gondatlan és túl mohó, és hozott be olyan hitelfelvevőt, aki a legnagyobb jóindulattal is kockázatosnak nevezhető. Ezzel persze azt is elismerte, hogy a bank sem alapos, bár ezzel kapcsolatban azt is megemlítette, hogy ha minden hitelkérelmet  a lehető legalaposabban vizsgálnának meg, az legalább három hétig tartana per darab, és a kutya sem venne fel hitelt. Az ügynököknek pedig az is feladatuk lenne, hogy mintegy előszűrőként  működjenek, de persze nekik nem ez számít, hanem hogy felmarkolják a jutalékot; az utógondozás nem feladatuk, az ügylet teljesülése pedig nem releváns a működésükben, így nincs hatással a pénzükre sem.

Az ellenoldalt talán egy másik bankos barátom által mesélt történet világítja meg, aki a nagymamájára hivatkozott. A nagyinak volt kábé három szénszünetes elemije, de csak annyit költött, amennyije volt. És még azzal is megfejelte, hogy úgy tartotta: "a legkevesebből is lehet félretenni, és a legtöbbet is el lehet költeni". Úgy látom, sokszor ezt a legegyszerűbb törvényt sem sikerül betartania a Syriusról származó, kilencszer csavarodott déenesű Szent Magyar népnek.

Mi lehet a megoldás?

Az ember vágyik a vagyonra, ingatlant és ingóságokat (fogyaszási javakat) vásárol. Leginkább ez utóbbiakra igaz, hogy viszonylag nagy hányaduk teljesen fölösleges, sőt nem is a felhalomzást, kizárólag a magamutogatást szolgálja. Sokan képtelenek felmérni valós igényeiket, még pontosabban az igényeik és a lehetőségeik közötti különbséget.

A problémát mégis a hitelfelvevő részéről célszerűbb megfogni. Ha mindenki vagy legalábbis a többség úgy gondolkozna, hogy csak a legszükségesebb esetben vesz fel hitelt, és helyette mondjuk hosszabb ideig gyűjt egy megvásárolandó nagy értékű termékre - úgy, hogy a pénz ráadásul neki kamatozik, és nem ő fizet kamatot rá -, akkor a gondok nagy részét máris orvosolnánk. Még elképesztőbb a helyzet, ha belegondolunk, hogy az egész csak elemi matematika: ha keresek 100 egységet, amiből a megélhetésem 80 egység, nem vehetek fel hitelt 30 egységnyi törlesztőrészletre, sőt tulajdonképpen még húszra sem, hiszen egyrészt a váratlan eseményekre is illik tartalékolni, másrészt ha devizahitelt veszek fel, az árfolyamkockázat növelheti a törlesztőrészletet. Bonyolult? Szerintem a nyolcéves unokaöcsém simán megérti.

A most bajban lévőkön ez persze nem segít. Ám inkább pártolok egy azonos törlesztőrészlettel hosszabbra nyújtott futamidőt - nekem például ilyen a gépkocsi-hitelem - folyamatos törlesztéssel, mint egy akármilyen rövid idejű fizetési moratóriumot. És hogy visszatérjek a bevezető sztorihoz: semmiképpen nem tartom jó gondolatnak, hogy a devizahiteleseket az IMF kölcsönéből mentsük meg! Azt a pénzt ugyanis nem erre adták a bácsik, és ne (már megint) a felelősen viselkedők fizessék a felelőtlenek cehjét!

Felelősség és felelősségtudat - szörnyű szavak, persze. Amikor hat éve lehetőségünk nyílt megvásárolni a lakást, amiben lakunk, úgy vágtunk bele, hogy egyrészt mérlegeltük, hogy jobban járunk, ha az albérletre fizetett pénzt a saját ingatlanunk törlesztésére fordítjuk, másrészt viszont, mivel hosszú távú perspektívában nem álltunk teljesen stabilan a lábunkon anyagilag, azt mondtuk, hogy belevágunk, de ha nem jön össze, eladjuk a lakást és megyünk vissza albérletbe. Tudom, hogy költői a kérdés, de vajon mikor fogják fel honfitársaink, hogy a 18. életév betöltésével minden cselekedetükért saját maguknak kell vállalniuk a felelősséget, és nem várhatnak arra, hogy anyuci, a tesó egy haver és legfőképp, hogy az állam kihúzza őket minden szarból, amibe saját maguk kormányozták magukat!?

Véleményem szerint az állam két módon segíthet: a bajba jutottakon adott esetben úgy, hogy az elvesztett, elárverezett lakásuk helyett szociális bérlakást juttat anekik. Ám ami fontosabb ennél: a szabályozói révén olyan gazdasági környezetet teremt, amelyben egyrészt a lehető legtöbb dolgozni akaró ember talál is munkát, másrészt a lehető legszigorúbb eszközzel próbálja megakadályozni a látszólag legális pénzügyi visszaéléseket.

Tudom, hogy ez utóbbi a nehezebb, elvégre a kormányt nem mi, hanem a tőke választja. És nemcsak furcsa, de aggasztó is, hogy a részvényesek látszólag semmit nem tanultak a válság elmúlt két éve alatt: ugyanazokkal a refelxekkel ugyanazt a profitabilitást várják el, miközben a világ borzasztó nagyot változott. Néha nem vagyok idealista, és ilyenkor tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ahogyan a virágnak sem tilthatjuk meg a virágzást, a tőkéstől sem várhatjuk el, hogy lemondjon a profitmaximalizálásról egy hosszabb távú, többek, de végül a saját érdekét is szolgáló ésszerűbb kapitalizmus és igazságosabb társadalom érdekében. Mint ahogyan valószínűleg a  politikusoktól sem várható el az épeszű gondolkodás, a józan paraszti ész világos egyszerűsége.

Mégis úgy vélem, nem állíthatjuk, hogy nincs remény. De amint írtam, a változtatást nekünk magunknak kell megkezdeni, mert ha eddig nem volt világos, most már az lehet: nem várhatunk másra, a saját életünk a mi felelősségünk.