Bár május - vagy kiterjesztően április 25. - óta a Nemzeti Együttműködés Rendszerében kel fel és nyugszik le a nap, az a ragyogó égitestnél is világosabb, hogy az emberek fejében az ég egy adta világon semmi sem változott, a magyar maradt, ami volt, vagy ahogy legegyszerűbben az angolszászok fejezik ki: a magyar mögötted megy be a forgóajtón és előtted jön ki.

Persze magunkat nyilván saját magunk ismerjük legjobban, például az anyagi javakhoz fűződő viszonyunkban ennek ékes bizonyítéka a dögöljön meg a szomszéd tehene is mondás, vagy megfelelve a keresztény kurzusnak, a lássuk Uram, mire megyünk ketten. (képinnen)

Ezért is tűnhetnek a kormány számára jó ötletnek és leaszfaltozott útnak vagy még inkább nyolcsávos sztrádának azon intézkedéstervek, amelyek arról szólnak, hogy valakitől vegyük el a pénzt.

Az egyik ilyen, köztetszésnek örvendő intézkedés az állami alkalmazottak bérének maximalizálása kétmillió forintban. A kormány és ebből, no meg a szenzációhajhász alapattitűdjükből kifolyólag a híradások persze okosan bruttóban fogalmaznak, tudván, hogy az átlagmagyar a valaki X összeget keres mondatot hallván csak és kizárólag arra tud gondolni, hogy a köcsögjének - már persze, ha az összeg akárcsak egy fillérrel is több, mint amit ő maga keres - ennyit raknak a  zsebébe havonta. Hogy a kétmillió bruttóból éves átlagban alig valamivel több, mint a fele illeti a honfitársat, nos az jobb esetben senkit sem érdekel, rosszabb esetben egy "Még szép!" vagy az "Az is sok a léhűtőjének!" felkiáltással intézi el a magyar, még rosszabb esetben hosszas kurvaanyázásba kezd, és kocsmai verekedés lesz a dolog vége - nem a véleménykülönbség miatt, inkább csak az íze kedvéért.

Azon persze általánosságban és személyre lebontva is hosszan el lehetne vitatkozni, hogy mennyit keressenek a közszolgák, mindenesetre nem csak álságos dolog hecckampányt folytatnia az államnak éppen a saját alkalmazottai ellen, hanem politikai értelemben is veszélyes, mert nem túl bölcs azokkal kicseszni, akiktől a hűséget várjuk el.

Nem beszélve arról, hogy bár nyilvánvalóan szép számmal akadnak az állam által alkalmazottak között oda nem való személyek - és valami azt súgja, hogy számuk az elkövetkezendő hónapokban csak nőni fog -, a versenyszférában még a bólogatást és a gazdi iránti hűséget is jobban honorálják, nem beszélve a szakértelemről. És aki erre azt mondja, hogy akkor tessék elmenni a versenyszférába, az ne lepődjön meg, ha az állam a legrosszabb és legkevésbé hatékony szolgáltató kicsiny hazánkban.

Még ennél is nagyobb egyetértésre számíthat és támogatást élvez azonban a társadalomban a pártok támogatásának csökkentése. Egyrészt, mert a pártok amúgy sem végeznek semmi hasznosat, másrészt meg úgyis lopnak eleget. Harmadrészt az összeset fel kellene oszlatni, a politikusokat meg - az összeset - az újra nyitandó recski bányába küldeni.

Igen ám, de a parlamentáris demokrácia - vagy pontosabban fogalmazva: a parlamentáris kreténizmus - alapja, hogy demokratikus (?) pártok működnek, amelyek képviselőjelölteket állítanak, akik aztán egy jól (?) meghatározott (?) értékválasztás mentén képviselik az állampolgárokat. És bár ez a megfogalmazás akár azt is feltételezhetné, hogy mindez megoldható pártok nélkül, kizárólag egyéni képviselőjelöltek indításával és finanszírozásával, valljuk be, ez az út gyakorlatilag szinte teljesen, Magyarországon pedig abszolút kivitelezhetetlen.

Éppen ezért, a pártok támogatását nemhogy csökkenteni nem volna (nem lett volna) szabad, de a jelenlegi többszörösére kellene növelni, mindezt persze együtt egy szigorú és hatékony korrupcióellenes jogi környezet kialakításával és mögötte egy ugyanolyan szemléletmóddal (álom-álom, édes álom).

Mert a Fidesz intézkedése lehet bármennyire népszerű, első és egyetlen célja a politikai ellenfelek (további) gyengítése. Ha a párfinanszírozás megkurtításához hozzávesszük, hogy kétharmados többségével, politikai erejével és gazdasági hátországával most már annyira (semennyire) sem kell osztozkodnia az állami beruházásokból lenyúlandó pénzből, mint amennyire a szociálliberálisok voltak kénytelenek velük, akkor ez mindinkább egy olyan jövőt vetít előre a jelenlegi ellenzéki pártok számára, amit az MDF volt kénytelen elszenvedni a múltban, amikor is először az ellenfelek gazdasági támogatójának pénzére szorultak, majd végül elbukva a parlamenti szereplést, ki kellett mondani, hogy "pénz (és média) nélkül ennyire futotta".

A rekkenő magyar nyárban Kádár népét mindez persze nem érdekli. Ha egyáltalán odafigyel, csak zene füleinek, hogy a köcsög pártok kevesebb zsetont kapnak a jövőben. Azt pedig már nyilvánvalóan fárasztó lenne végiggondolni, hogy a két tárgyalt témakörben a pénz megvonása egyszerre jelenti a kormánnyal szembeni kiszolgáltatottság és a korrupció kockázatának növekedését.

Az is lehet persze, hogy a kommunista korszak mintájára degradáljuk az értelmiséget és partvonalon túlra (taccsra) tesszük a politikai ellenfeleket, és mindez még találkozik is a közakarattal. És az is lehet, hogy miközben az állampárt és prominensei anyagilag szépen híznak és gyarapodnak majd, az a hamis tudat ver gyökeret a közgondolkodásban, hogy ez így a legjobb és leghatékonyabb. Mint ahogyan az is lehet, hogy a nép úgy gondolja, teljesen fölösleges és káros volt az elmúlt húsz év, maradjon minden a régiben (és mindegy, melyik régi, a horthyrégi vagy a kádárrégi).

De ha így van vagy így lesz, akkor egy dolog biztos: megérdemeljük őseink sorsát.