Hát ideértem, feleim szümtükhel, legutóbbi elengedésem óta is dübörög a Nemzeti Együttműködés Rendszere, sok szép pillanattal ajándékozva meg a még gondolkodni tudókat, de ezekről a momentumokról már meg is írtam, amit szerettem volna, részletek (schm)itt és (schm)itt.
Ám térjünk vissza a fő gondolati vonalhoz: nevezetesen, hogy mit és miért érdemes vagy nem érdemes tenni még egyszerű polgárként, ebben az országban.
Alapvetően én is azt tartom, hogy sírás és nyafogás helyett inkább cselekedjék az ember. Ugyanakkor a cselekvési szabadság - különösen mostanában - eléggé szűk, feltéve, hogy az embernek van veszíteni valója.
A közösségért végzett munkának sok formája van. A közjóért akkor cselekedtem utoljára látványosan, amikor hallgatói önkormányzati tag és vezető voltam a főiskolán. A nagypolitika - beleértve a civil szerveződéseket is - azonban egészen más tészta. És figyelembe kell venni azt is, hogy vannak sokan, akik akár tudatosan, akár sem, "csupán" azzal vesznek részt a közjóért munkálkodásban, hogy mondjuk befizetik az adót vagy amikor rájuk van osztva, felmossák a lépcsőházat, esetleg "csak" abban, hogy nem bomlasztják a közösséget hülyeségekkel (ez sem kevés!).
Bevallom, egy jó ideje én már csak ez utóbbi csoport(ok)ba tartozom, és ezen nem is kívánok változtatni. Miközben az imént mosogattam, eszembe jutott, hogy talán kérdezz-felelek formájában a legjobb válaszolnom a miértekre.
Ha nem tetszik a rendszer, miért nem csatlakozol valamelyik párthoz vagy civil szervezethez, akár aktivistaként is?
Alapvetően idegenkedem bármely politikai jellegű csoportosulástól - ennek vannak történelmi okai is.
A pártokkal nemcsak az a bajom, hogy nincs közöttük kedvemre való (amelyik ne járatta volna le magát már eddig is), de a klasszikus politizálás - a politika definíciója miatt is - óhatatlanul az ember gondolatainak, a világ dolgairól alkotott véleményének leegyszerűsítését követeli.
Ráadásul, most úgy őszintén: nem nevetséges, hogy vannak még ebben az országban olyanok, akik Gyurcsányt, Mesterházyt, Szanyit, Semjént, Orbánt, Vonát, stb. támogatják? (Az LMP-t hagyjuk, az önmagában is egy vicc...)
A civil politikai jellegű szerveződésekkel pedig az a bajom - ld. Milla -, hogy egyrészt nem tudnak túllépni azon, hogy buliként tekintsenek politikai jellegű tevékenységünkre, másrészt pedig óhatatlanul megmaradnak értelmiségi-nagyvárosi szerveződésként, ami nyilvánvalóan lehetetlenné teszi a nézeteik és a szervezetük elterjedését a szélesebb társadalomban (ld. még LMP).
Nem lehet, hogy "először" kicsiben, pl. helyi szinten kellene kezdened a közéleti aktivitást?
Egy időben gondoltam erre is. Ugyanakkor ez is rengeteg pluszenergiát, időt és anyagi erőforrást igényel, még akár egy kistelepülésen is. Ez egy jó ideje már nem fér bele az életembe.
Azzal pedig, hogy több mint 12 éve felköltöztem Budapestre, ráadásul hol itt lakom, hol ott, mindez mint lehetőség rég elszállt már, mivel röviden: nincs társadalmi beágyazottságom. Amit nem is bánok, mert a helyi politizálás ráadásul nem sokban különbözik az országostól.
Az eddigiek többsége egyfajta kifogásként hangzott.
Ezzel nem vitatkozom. Mégis azt mondom, hogy mindenkinek magának kell eldöntenie a közéleti aktivitása módját és szintjét.
És óhatatlan, hogy az embert egy idő után köti a konformizmus is: engem például az, hogy a jelenlegi munkám mellett - amely jellegénél fogva egyébként egyszerre követeli meg a hivatalos kooperációt és ellenállást a mindenkori kormányzat egy bizonyos ágával - nem venné ki magát jól, ha ellenzéki megmozduláson fotóznának le vagy olyanok is ismernék pl. politikai jellegű blogírói munkásságomat, akik szakmai okok miatt politikai semlegességet várnak tőlem.
Mikor következik be az "inflexiós pont" avagy mikor és mennyi elég?
Ez az egyik legnehezebb kérdés a szabad ember életében. Az elmúlt két évben számomra az első - és eddig egyetlen - ilyen helyzet a magánnyugdíj-lopás volt. Akkor azt mondtam a családom óvatos tagjainak, hogy inkább vállalom a listázást, de ez a pénz az enyém, ennek elvétele lopás, és ezt nem hagyom, még akkor sem, ha a végkimenetel ennek az összegnek az elvesztése lesz is.
Elképzelhetőnek tartod, hogy valaha is kimenjél tüntetni a rendszer ellen vagy netán más vagy határozottabb módszerhez folyamodj?
Előfordulhat ilyen helyzet, habár egyelőre - inkább kevesebb, mint több sikerrel - azért a nemzetközi nemtetszés határt szab a hivatalos őrületnek. Persze a nemhivatalosnak nem tud, de nem is baj, mert sok elemében ez így rendkívül szórakoztató. Még a veszélyeivel együtt is.
Ha komorabbra vagy komolyabbra fordul a helyzet, van "B" terved?
Kettő van, így lehet, hogy a második már "C"-terv.
Az egyik az önkéntes száműzetés, ami alatt egyfajta "lemerülök és kibekkelem őket" cselekvést értek: olyan életkörülményeket teremteni és olyan helyen (praktikusan vidéken), amelyeket a legkisebb mértékben befolyásol a politika, ahová nem tud vagy nem is akarhat elérni a keze.
A másik - bár ezt szeretném elkerülni - a külföldre távozás.
