Magyaridióta

Ebben a posztunkban a blog Építész Alosztálya jelentkezik.

Hajdan volt egy Fővárosi Művelődési Ház (FMH). Bizonyára többen emlékeznek rá, de aki sosem járt arra, annak az első kép segít a tájékozódásban. Nem volt egy igazán szép épület; talán szocreálnak mondható, egy kis Rómeó és Júlia-i erkéllyel felturbózva.

Valószínűleg valami fejesnek is szúrhatta a szemét, ezért lebontották és helyére csodálatos új épületet álmodtak-építettek. A többi képen az új épület látható.

Micsoda ötletdús forma! Még maga a nagy Antoni Gaudí is csak jelentős mennyiségű házi pálesz elfogyasztása után tudott volna ilyet (láz)álmodni – szerencsére neki tilos volt otthon főzni a tudatmódosítót.

Gyönyörködjünk az épületben: micsoda csodálatos szerkezet, letisztult forma, káprázatos gazdagság, egyszerűség, a tervező színes fantáziáját mutató vonalak, utolérhetetlen ornamentika! Ilyet összehozni a XXI. században! 

Egy volt tanárom (igaz, nem építész volt) ezt így jellemezné: „Le kellene SZ…NI az ilyen mester kezét!” Bár a kategorizálás tökéletesen pontos, az idézetből az is látszik, hogy a tanár ’úr’ kevésbé művelt közegből való volt, mint tanítványai többsége.

A blog Építész Alosztálya már tett lépéseket azért, hogy az új FMH megálmodója felvételt nyerjen a magyaridióták közé.

Szöveg és képek: Big Skorpio

Ez a poszt teljes egészében érzésekre, magántapasztalatokra és magánvéleményre épül, így nyilvánvalóan abszolút alkalmatlan általános következtetések levonására.

Gyerekként és kamaszként nem tudhattam, hogy keresztény-liberális szemléletű családban nőttem fel. Egyrészt, mert az átkosban nem létezett ez a fogalom, pontosabban nem ismerhettem, másrészt teljesen természetesnek tűnt az a szerető közeg, az a szemléletmód, amelyben nevelkedtem.

Ebben a blogban már elmeséltem, hogy miközben a református vallást kaptam, volt (és van) egy ennél fontosabb tényező is, nevezetesen, hogy a felmenőim nemcsak vallásosak, de hívők is (voltak). Ez nem szemrehányás az alig több mint két évtizeddel ezelőtt még "csuhások"-ozó, "térdreimához"-ozó jelenlegi főkeresztényeknek és az új hívőknek, pusztán jelezni szeretném, hogy az én családom nem divatból (volt) vallásos (hívő), ráadásul többen elég keményen megszenvedtek a meggyőződésükért.

Az én korosztályom gyerekkorában kifejezetten szokatlanok voltak a csonka családok, az elvált szülők. Az én nagyszüleim, szüleim, keresztszüleim, nagynénéim és nagybátyáim összeházasodtak és jóban-rosszban kitartottak egymás mellett. Én is és a testvérem is elváltunk. Nem volt könnyű a szüleinknek elfogadni ezt, de mindig mellettünk álltak, és elfogadták a döntésünket.

Azt is megírtam már, hogy a felmenőim mindkét ága megszenvedte az úgynevezett "kommunizmust". És bár a családom tagjainak többsége sohasem tudott megbocsátani a "komcsiknak", ez az érzés - néhány kivételtől eltekintve - nem uralta el a világnézetüket. Nem állítom, hogy a szüleimnek, nagyszüleimnek nem voltak soha szégyellni való indulatai. De az ájtatoskodás mindig is távol állt tőlük.

Sohasem fog kiderülni, mi lett volna, ha valamelyikünk azzal állít haza, hogy a saját neméhez vonzódik. De a szüleim ugyanúgy elfogadták a testvérem két házasságából származó unokákat, mint ahogyan azt is, hogy a párommal mi úgy döntöttünk: nem vállalunk gyereket.

Már felnőtt voltam, amikor megértettem a szüleim világszeméletének alapvetését, és megértettem, hogy számukra a szeretet elsődlegesen az elfogadást jelenti. Nem a kritikátlan beletörődést, sokkal inkább annak elfogadását, hogy a világból nagyon kevés dolgot uralhatunk. És szintén felnőttként értettem meg, hogy számukra természetes a két nagy parancsolat - a szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, valamint a szeresd felebarátodat, mint önmagadat - elfogadása. 

Ez nem jelenti és nem jelentette az indulatok hiányát. Nem jelentette azt, hogy néha nem vesztették el a türelmüket vagy nem fogalmaztak sarkosan. De tudták és tanították, hogy az emberi kapcsolatokban a szeretet és az elfogadás kell legyen a vezérlő elv.

Ahogy a szüleim nem kommunistáztak, ugyanúgy nem cigányoztak és nem zsidóztak. Apai nagyapám - erről is írtam már - '56-ban megmentette a helyi párttikár családját. Nagyanyám jóban volt a falujában élő cigányokkal, szüleimnek több zsidó barátja volt.

Azt gondolom, mindig az embert nézték. Ahogy én is. Csalódtak, ahogy én is. Magyarokban, zsidó magyarokban, cigány magyarokban, református magyarokban, katolikus magyarokban, erdélyi magyarokban. Ahogy örömük telt emberi kapcsolatokban magyarokkal, zsidó magyarokkal, cigány magyarokkal, református, katolikus, erdélyi magyarokkal és mindenkivel, akivel kapcsolatba kerültek életük során.

A szüleim a legnagyobb áldást hagyták rám, ami manapság talán a legnagyobb átoknak tűnik. Apám egy élő Széchenyi Könyvtár. Hogy tőle hallottam-e először, nem tudom. De ez az áldás-átok nem más, mint amit Arany így írt meg: "Ember lenni mindég, minden körülményben."

Arra mindenestre elég ez az útravaló, hogy ha eljön az idő, tudjam, mit kell tennem. Bár, ha jobban belegondolok, az idő eljött. Itt van velünk, minden napon.

Ritka, hogy egy társasházi faliújságon több gyöngyszemet is talál az ember. Tegnap jártam egy olyan lépcsőházban, ahol mindjárt három is akadt.

Az első kiírás szolid bevezetés: tudom, hogy létezik a falra szerelhető ágy fogalma, de akkor is vicces. Viszont a népi folklór is megjelenik a hirdetésen, valaki ugyanis kevesellte az árat (vagy épp ellenkezőleg):

A második (kétrészes) kiírás egyik fele kisgyermekes szülők számára biztosít lehetőséget egy kis kikapcsolódásra, bár nekem óhatatlanul eszembe jutott egy harmadik (vagy hármas) verzió is - játékos formában. Ám a hölgy süteménysütést is vállal, és ezen a ponton ismét közbelép a népi folklór, a muffin lerövidítésével - és így vissza is tértünk az előző kérdéskörhöz:

Ám a pálmát kétségkívül a harmadik kiírás viszi, ezt igazából nem is kommentálom. Meg ne kérdezzék, hogy "Why not?":

Mostanában egyre nagyobb élvezettel lapozom fel nap mint nap a Magyar Nemzetet, mert Magyarország kiemelkedő bulvárpolitikai médiamunkásai együgyű szervilizmussal ontják benne a nagyobbnál nagyobb marhaságokat, így a lap rendkívül szórakoztató. Nem nagyon tudnak felhúzni még a legőrültebb ostobaságokat (vagy ha úgy tetszik: a legostobább őrültségeket) tartalmazó írások sem, mert tudomásul vettem, hogy a rendszer nemcsak a talpnyalásnak kedvez, hanem a kontraszelekciónak is, így a kiválasztódás termékei többnyire buta, de feltűnési viszketegségben szenvedő emberek és azok agymenései.

Ami viszont a mai napig fel tud bosszantani, az az aljasság. Különösen az a fajtája, amikor a gépíró saját és bandájának lelke, annak sötétsége rávetül az írásra, és normális, tisztességes embereket is bevon a mocskolódás körébe. Igen, tudom: mindenki saját magából indul ki, és ezzel le is zárhatnám a kérdést. De nem tudom megállni, hogy néhány egyszerű ténnyel reagáljak egy a "nemzeti" oldalon különösen közkeletű tévhitre.

Négy éve és az idén is végigálltam a XIII. kerületben az átjelentkező szavazók négy illetve két és fél óráját. Négy éve leírtam, hogy miért voltam átjelentkező, és a lakhatásom keretrendszere azóta nem lett egyszerűbb.

Nem vagyok naiv, és nem fogok úgy tenni, mintha a korábbi választásokon jó eséllyel ne lehettek voltak szervezett szavazók. Még úgy is, hogy bizonyos meglévő adatbázisok révén sokkal egyszerűbben lehetett (volna) a választókerületből szavazókat szerezni, mint mondjuk Sopronból vagy Békéscsabáról Budapestre utaztatni kisebb csapatokat. A legtöbb átjelentkező azonban egyszerű technikai okokból szavazott az állandó lakcímétől eltérő szavazókörzetben. Ráadásul a 2010-ig érvényben volt rendszerben sokkal jobban ki tudta fejezni választói akaratát az egyéni jelölt tekintetében, mint 2010-ben, amikor az átjelentkezőknek kijelölt szavazókör választókörzetének képviselőjelöltjére szavazhatott, vagy idén, amikor az állandó lakcím szerinti választókörzet jelöltjére voksolhatott.

A politika és a politikát kiszolgáló lakájmédia félelme az átjelentkezéssel szavazók esetében is fals volt (politikai oldaltól függetlenül), nem utolsósorban azért, mert a saját fals gondolkodásmódjukból indult ki a változtatás ötlete. Az átjelentkezéssel szavazókat voksturistáknak, gyakorlatilag választási csalóknak nevezni méltatlan és aljas dolog. Az efféle kommunikáció legnagyobb bűnét leginkább azzal a történettel tudom megvilágítani, amikor is az idei várakozásom második órájának vége felé megjelent egy középkorú férfi a helyszínen és a sor felé kiabálta: "Nem szégyellitek magatokat ezzel az átjelentkezéssel!?" (Mire én visszakiabáltam: "Már csak maga hiányzott a jókedvünkhöz!" - amit általános derültség fogadott.)

Nem tudom, érzik-e a bekiabálás abszurditását: az idei választási szabályok alapján semmiféle "haszonnal" nem járt átjelentkezéssel szavazni, csak hát erről elfelejtették értesíteni a harcra éhes polgárokat. Általánosságban: ha alapvetően rosszindulatot (csalást) feltételezünk a honfitársainkról és ha ócska politikai célzattal minden alap nélküli hazugságokat ültetünk el az állampolgárok agyában, akkor a lehető legnagyobb bűnt követjük el a saját társadalmunkkal szemben.

Tisztában vagyok vele, hogy a napi megélhetés miatt sok emberi elv a háttérbe szorul a politikában és a politikát kiszolgáló háttér-ágazatokban. De nem lehet mindent feláldozni és nem lehet mindent felégetni a fizetési boríték miatt. És nem csak azért, mert egyszer minden tett visszaszáll az elkövető fejére. És nem is azért, mert a jelenlegi apatikus társadalmi tendenciák ellenére is egyre több információhoz, impulzushoz lehet hozzáférni, így a hazugságok leleplezése egyre könnyebb. Hanem elsősorban azért, mert a tisztességtelen viselkedés szégyenteljes. És valahogy bele kellene tudni nézni a másik ember szemébe. Akkor is, ha nem elvbarát.

Az mekkora epic fail már, hogy április 7-én, hétfőn megjelent egy részben "bezzeg"-, részben gúnyos-kárörvendő vezércikk a Magyar Nemzetben a Várkert Bazár nagyszerűségéről, majd aznap kijött a hír, hogy már vasárnap este bezárták a további felújítás (építés) miatt?

Egy ideje a képen látható öntömjénezéssel hirdetéssel kelleti magát a Napi Gazdaság, stílszerűen persze a saját oldalain, mert hát hadd tudja meg szegény olvasó, hogy részese egy 39 ezres társadalmi-olvasói csoportnak.

Természetesen nem tisztem védeni a Világgazdaságot, csak néhány apróságra hívom fel a figyelmet:

1. A Napi Gazdaságot a közelmúltban a Századvég Gazdaságkutató Zrt. vásárolta meg, amelyről köztudomású, hogy nem ellensége a kormány(nak), míg a Világgazdaság szintén nem régen cserélt gazdát és került az Axel Springertől a Vienna Capital Partnershez. Ez utóbbi cég - vagy a mögötte álló megbízók, ki tudja - szándékai még nem világosak, de egyelőre elmondható, hogy a Világgazdaság egy (ideológiailag) független napilap.

2. Mióta a Napi Gazdaság "lojális", gyakorlatilag olvashatatlan, mivel hasonló pozitivizmus érvényesül a cikkek hangvételében, mint a kormánypropagandában. És valljuk be őszintén, ki kíváncsi a valóságnál szebbnek festett álvalóságra (kormánypropagandára) egy gazdasági periodikában? A Világgazdaság - régóta - korrekt, de kritikus hangvételű, ráadásul mindezt a nem kormánypárti sajtóra jellemző düh nélkül produkálják.

3. A Napi Gazdaság hétfőtől péntekig 20 oldalon nyomatja az igét, a Világgazdaság hétfőtől csütörtökig 12, pénteken pedig 16 oldalon jelenik meg. Ennek elsődleges oka valószínűleg a két újság pénzügyi-gazdaság hátterének, lehetőségeinek a különbözősége.

4. Nemcsak a hangvétellel, de a tartalommal szemben is vannak fenntartásaim: például amióta a Napinál széjjelvált a print és a webes kiadás, a printből szinte teljesen hiányoznak az egészségügyi tárgyú cikkek - amit azért lassan illene pótolni.

5. Arról nincs információm, hogy - a szokásoknak megfelelően - ajánlottan kötelező lett-e előfizetni a Napi Gazdaságra bizonyos intézményekben illetve cégeknél, de nem lepne meg a dolog. Ha pedig így van, akkor az olvasók száma is kérdéses vagy legalábbis bizonytalan.

Nos, mindezek mellett és után azért érdekes, hogy csupán ennyi eltérés van a két "olvasó"-tábor között.

Kedves Szülők! A Tappancs és Mini Manó kiadványokat a Földszinti Cinke csoportban Marika néninél tudják megvásárolni. Köszönjük