Magyaridióta

Az elmúlt években a hozzám közel állókat rendszeresen kiakasztottam azzal az áltudományos fejtegetésemmel, hogy milyen hülyeség a Föld elsivatagosodásáról beszélni, miközben rengeteg jég olvad el a sarkokon, hiszen annak a rengeteg víznek meg kell jelennie valahol (ld. pl. az idei nyár időjárását). Ugyanígy lehetetlen, hogy a magyar állam rendkívüli költekezései - ideértve az adókedvezményeket is - előbb-utóbb ne okozzanak költségvetési problémákat. (képinnen)

Sokféle elképzelés látott napvilágot az internetadó céljáról, miközben az elejétől fogva lehetett tudni, hogy egyetlen indok van a bevezetése mögött: pénz kell a kormány (további) költekezéseihez. Jól belegondolva, elég nagy lehet a baj, ha 20 milliárd forint bevétel miatt már az internethasználatot kell megadóztatni (most tekintsünk el attól, hogy az eredeti tervezet szerinti mérték egyes kalkulációk szerint összességében a 200 milliárdot is elérhette volna). Ez viszont azt is jelenti, hogy a költségvetés jó állapotáról szóló kormányzati kommunikáció nem más, mint mese.

Egy blogban értelemszerűen óvatosabban kell fogalmazni, mint a való élet privát beszélgetéseiben, ezért nem fogom azt írni, hogy az Orbán-kormány a kezdetektől hamisítja a költségvetés számait. De az én gazdasági érzékem szerint többről van szó, mint legális trükközésről vagy a számok kreatív értelmezéséről.

Hogy mikor derül ki a simli, az előre nem tudható. Ami viszont látható, az legalább két alapvető probléma a kormány adó- és költségvetési politikájában. Az egyik, hogy a nagy és/vagy fontos érdekérvényesítéssel bíró csoportok kegyeit keresve a kormánynak semmi sem számít, azaz szarik a közgazdasági-matematikai alapvetésekre. Így lett egységes 16%-os szja, ezért emelték folyamatosan a nyugdíjakat, ezért feszítenek az egészségügyi dolgozók, a tanárok és úgy általában a közszférában dolgozók béremelésére vonatkozó ígéretek.  Ám nyilvánvaló, hogy nem lehet mindig, mindenkinek megfelelni, még a költségvetési osztogatásban sem. (És akkor még a fölösleges kiadásokról, a "hobbik"-ról nem is beszéltünk, lásd például stadionépítések.)

A másik probléma nem csak magyar jellegzetesség. Arról van szó, hogy hiába szed be egy állam egyre több adót, ha az állami jövedelmek elosztása, újraosztása rossz, vagy legalábbis nem hatékony. Az egyik leghírhedtebb példa a magánnyugdíjpénztári megtakarítások elvétele: a 3000 milliárd forint gyakorlatilag nem látszik az országon, annak költségvetésén. Pontosabban: semmivel sem lett jobb az ország pénzügyi helyzete, mert azt, hogy leaglább annyival sem rosszabb, hadd ne tekintsem eredménynek.

De akkor mi várható a közeljövőben? Tekintettel arra, hogy a kormány nem hajlandó a tévedései belátására - pl. az internetadót az eredeti tervekhez képest csak csökkentették, de nem vonták vissza -, elsősorban arra lehet számítani, hogy egyre nagyobb lesz a költségvetési nyomás a még teljesítetlen ígéretek illetve a társadalom egyes csoportjainak elvárásai miatt, ezért újabbnál újabb pénzforrások, azaz adók, elvonások után kell nézni. Ennek kimenetele eléggé kiszámítható, főként akkor, ha a gazdasági növekedés már végképp nem tudja eltakarni az ellentmondásokat, ne adj' isten, ha egy újabb pénzügyi-gazdasági (mini)válság végképp levetkőzteti a királyt. Azaz majd szépen finoman el kell kezdeni visszanyirbálni az unortodoxia eredményeit, ami egyre nagyobb elégedetlenséghez fog vezetni.

Lenne egyébként egy megoldás, ami az eddigi kormányzati módszertanhoz idomulva leginkább csak kommunikáció kérdése. Ez a finom hátrálás lenne, vagy még neresebben: a hangsúly-áthelyezés. Tehát lehetne azt mondani, hogy most nem emeljük egy évig a nyugdíjakat, mert úgysincs infláció, helyette adunk béremelést a rendvédelmi dolgozóknak. Vagy: pihentetjük az egészségügyi dolgozók bérfejlesztését, mert a költségvetés biztonsága érdekében erre van szükség, ugyanakkor emeljük egy kicsit a tanárokét, mert ők még lemaradásban vannak. És így tovább, azzal az alapvető szöveggel, hogy értsék meg elvtársak, nem jut egyszerre mindenkinek.

Nem győzöm hangsúlyozni: az, hogy nem talált a kormány(fő) szaros 20 milliárdot a jövő évi költségvetésben, mindenképpen intő jel. Ha ehhez hozzávesszük az állam több mint százmilliárd forintnyi lejárt tartozását, akkor megjósolható, hogy egyre kevésbé lehet fenntartani a színházat (vagy ha úgy tetszik: a cirkuszt).

Egykori, rendkívül határozott és karakán főnököm szokta azt mondani, hogy néha "korrigálni" kell. Mert jobb egyszer-egyszer felvállaltan irányt váltani vagy visszakozni, mint belerohanni a végzetbe. Netadó ide vagy oda...

Legálissá tennék a vérfertőzést Németországban - ilyen és ehhez hasonló címekkel tudósított a magyar (online) média a Német Etikai Tanács ajánlásáról, külön is kiemelve, hogy "A tanács határozatában kijelentette, véleményük szerint a vérfertőző kapcsolat beleegyező felnőttek között olyan alapjog, amely felülírja a család védelmének absztrakt jogát".

Persze a dolog már megint mélyebb és bonyolultabb annál, mint amit ebből a honi média volt szíves átemelni - és akkor még Bayer Zsolt témabeli öklendezésével nem is kívánok foglalkozni.

A mostani ajánlás egy konkrét ügy kapcsán elindult diskurzus eredménye. Ebben az ügyben - az iratok szerint - a rokoni kapcsolatban álló, de annak tudatában nem lévő férfi és nő létesített szexuális kapcsolatot, és az e kapcsolatból született négy gyermek közül kettő fogyatékosként látta meg a napvilágot.

A legegyszerűbb elszörnyedni és elborzadni, de az eset több izgalmas és érdekes kérdést is felvet. Először is nyilvánvalóan különbséget kell tenni a két beleegyező felnőtt (vagy fiatalkorú) által létesített szexuális kapcsolat és a kiskorú vagy fiatalkorú (vagy éppen felnőtt) rokonnal létesített, nem beleegyező szexuális kapcsolat (egyszerűen fogalmazva: vérfertőző megrontás vagy erőszak) között. Sokan ugyan még erre sem hajlandók, de ez egy alapvető dolog.

Másrészt érdemes lehet külön kezelni azokat az eseteket, amikor a két beleegyező fél nem tud, valamint amikor tud a rokoni viszonyról. Ha belegondolunk a mai kor párkapcsolati illetve szexuális szabadságába (egyeseknek ez szabadosság, nyilván), akkor valószínűsíthető, hogy a nem ismert rokoni kapcsolatban lévővel folytatott szexuális kapcsolatok előfordulási aránya nőtt illetve nőni fog - bár ez nyilván tízezrelékekben (százezrelékekben) mérhető esetszám (lesz). Úgy gondolom, az a legtöbb ember számára elfogadható, hogy a nem ismert rokoni kapcsolatban élők között szexuális együttlétért ne büntessék a részt vevő feleket.

Sokkalta érdekesebbek persze azok az esetek, amikor a rokoni kapcsolat tudatában van a két fél, ám érzelmi és/vagy nemi vonzódásból szexuális kapcsolatot létesítenek. Ezen a ponton érdemes megemlíteni Kalifornia állam szexuális együttlétekre vonatkozó legújabb törvényét, mely szerint az állami egyetemeken mostantól csak világos beleegyezéssel lehet szexuális kapcsolatot létesíteni. Azért rendkívül fontos ez a jogi szabályozás - bár a való életbe ültetése, pontosabban az egyes esetek egyértelmű jogi megítélése nem feltétlenül lesz egyszerű -, mert az én véleményem szerint a felnőttek közötti szexuális kapcsolat létesítésének jogi és erkölcsi megítélésénél az alapvető kérdés az, hogy a felek beleegyeztek-e a dologba. És figyelembe véve az amúgy tényleg évezredes erkölcsi korlátokat és beidegződéseket, ha két felnőtt fél úgy egyezik bele a szexuális aktusba, hogy ráadásul tisztában vannak a rokoni kapcsolattal - tehát annak ellenére létesítenek kapcsolatot, hogy ezt a beléjük nevelt erkölcsi, családvédelmi elvek, a tudatuk és a környezetük is tiltják, tiltanák -, akkor az valóban egy olyan intellektuális "gátugrás", amely esetében joggal merül fel a dekriminalizálás eltörlésenek igénye. Szerintem.    

És még valami: én sajnos németül csak három szót ismerek - zwei bier, bitte! -, ezért nem ismerhetem meg eredetiben az Etikai Tanács ajánlásának indoklását. Mindenesetre érdekelne az okfejtésük. Elsősorban a miatt, hogy milyen gondolati folyamat, vezetett a döntésükhöz, és milyen érvrendszer alkalmaztak annak indoklásához. Valószínűleg sok nemcsak hasznos, de elgondolkodtató információhoz is hozzájuthatunk, ha ezt megismerjük.

(Szolgálati közlemény: aki elkezd cigányozni - akár nyíltan, akár burkoltan -, azt örökre kimoderálom. Tudom, hogy nem nagy fenyegetés, de szíveskedjék a magyarhirlap.hu-ra fáradni az, akinek ilyen ingerenciája van.)

Túl egyszerű, túl snassz és túl coelhós lenne valami george mallorysat válaszolni, olyasmit, hogy azért, mert itt van a klaviatúra, a fejben meg a gondolatok. Pedig a tényleges ok nem jár messze ettől.

Épp ma szomorkodott az egyik ismerősöm a Facebookon amiatt, hogy egyre több, általa korábban olvasott blog szűnik meg. Az egyik kommentelője kifejtette, hogy a blogolás abbahagyásáért leginkább az olvasóközönség hiánya, a visszajelzések elmaradása valamint a mikroblogok okolhatók, de azért hozzátette, hogy vannak szerzők, akiknek egyszerűen bejön (bejött) a blog mint műfaj, tehát ez az egész tekinthető természetes szelekciónak is, akár.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy amikor elkezdtem ezt a blogot, nem az járt a fejemben, hogy na, most majd "bankot robbantok", azaz hogy rendkívül éles és pontos meglátásaim, gazdag élettapasztalatom és lehengerlő stílusom rövid úton és időn belül az internet blog.hu sztárjává fognak tenni. Aztán persze több minden kiderült: például, hogy vannak főállású ("főállású") bloggerek, akik, mire én odaértem egy témához, már atomokra szedték azt, sokan közülük pedig hasonló következtetésekre jutottak, mint én. Nem egy közülük mindezt sokkal fogyaszthatóbb stílusban tette, mint amire én valaha is képes leszek. És persze jöttek a fikázók, sőt, néha az volt az érzésem, hogy csak a fikázók jöttek, és már annak is örültem, ha begyűjtöttem egy-két lájkot (tényleg, ez már tulajdonnév vagy még köznév?) vagy ajánlást a Facebookra. Szóval hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha rendszeresen csinálom és összeszedem magam, akkor is maximum a futottak még kategóriába férek bele. (És akkor még hízelegtem is magamnak.) A népnevelésről pedig egy életre lemondtam.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy sokáig nem úgy tekintettem az Egymondatban blogra, mint világszabadalomra, még akkor is, ha a blog startolásának pillanatában például a Hócipőben már évek óta ment a Yes, comment rovat. Mégis, arra számítottam, hogy a műfaj és a blog rendkívül népszerű lesz, elsősorban a rövidsége, másodsorban a zsenialitásom miatt. Nem titok, úgyhogy elárulom, hogy itt a blog.hu-n napi 10-20 látogatóm van, a Facebookon ugyan van 65 kedvelőm, de egy-egy posztra általában csak 6-8 megtekintés jut, tumblin pedig 19-en követnek. Szóval ezt sem nevezném sikertörténetnek.

Hazudnék, ha azt írnám, hogy miután Bede Márton abbahagyta a Villáminterjú blogot, nem azért indítottam el a Minimálriportot, mert azt gondoltam, hogy ugyanazt én is tudom legalább ugyanúgy csinálni, ha nem jobban. Hetek alatt kiderült, hogy az enyémnél azért több tehetség kell ahhoz a műfajhoz.

És hazudnék, ha azt írnám, hogy soha nem jutott még eszembe az abbahagyás, hogy még soha nem akartam kiszállni, mint Humperdickk, meg sok százan Humperdickk előtt. És után. De csinálom tovább, már amikor az időm, meg a kedvem engedi. Az egyiket - Egymondatban - intenzíve(bbe)n, ezt meg nem annyira intenzíven, de azért nem zárom be a boltot. (Ezen a ponton megengedő leszek, és azt írom: egyelőre.)

A miértre a válasz pedig az, hogy elsősorban a magam szórakoztatására. Soványnak tűnik ez az indok, nem kevésbé önáltatónak, de tényleg örömet okoz - és elsősorban az okoz örömet -, ha egy poszt jól sikerül. Ha feszes és kerek, mint egy pompomlány feneke (melle - ennyit a szexizmusról.) - itt. Ha röhögök rajta, nemcsak amikor beugrik vagy miközben írom, de miután posztoltam, és újra elolvasom, akkor is - ott. Az, hogy érkezik rá elismerő vagy egyáltalán pozitív reakció, pedig hab a tortán. És persze jólesik.

És végül: az is lehet, hogy egyszer, valamikor, valaki azt mondja majd: nézd már, ez a csávó jól és logikusan gondolkodik, esetleg: igaza van. Persze, ez lenne az igazán megtisztelő. Akkor is, ha soha nem szereznék róla tudomást.

Szóval, Humperdickk, ha teheted, írjál. Hidd el, jó lesz! Elsősorban neked. :-)

Egyre kevésbé érdekel, hogy az Orbán-kormány teljes sikerrel jár-e a totális államhatalom - ha úgy tetszik: a korporatív állam - kiépítésében. Sokkal izgalmasabb, hogy mi lesz azután. És egyelőre nem az Orbán utáni Magyarországra, hanem a politikai elképzelés sikerre vitele utáni időkre gondolok.

A folyamatnak persze még nem értünk a végére, és folynak egyfajta utóvédharcok is, már úgy értem, vannak még olyanok, akik nem hagyják (vagy nem akarják hagyni), hogy megvalósuljon Orbán elképzelése. A magam részéről már régebben elkönyveltem, hogy a kormány (a Fidesz) sikerre fogja vinni a koncepciót. Ebbéli véleményemben mind a magyar társadalom reakciója (reakciótlansága), mind az EU töketlensége megerősített. (képinnen)

Sokakkal ellentétben azonban én nem vizionálok második Rákosi-korszakot - igazából agyhúgykövet kapok, amikor napjaink Magyarországát bárki is a Rákosi-rezsimhez hasonlítja -, mivel egy olyan rendszer kiépítése ma Európa közepén megvalósíthatatlan. Az más kérdés, hogy az erőtlen európai (és legújabban amerikai) reakciókat a magyar társadalom előtt simán lehet annulálni a szabadságharcos dumával.

Tehát számomra nyilvánvaló és egyértelmű, hogy minden posztra lojális csinovnyikot fognak kinevezni, tönkre fogják tenni a bankokat - jó, legfeljebb majd öt év múlva vissza kell fizetni 600 millliárdot a kamataival együtt, de azzal a problémával majd akkor foglalkoznak -, lenyúlják a haverok(nak) mindazt, ami lenyúlható, adminisztratív erővel befogják a civilek és minden hőbörgő száját, és úgy egyébként: egy a vezető elit számára klassz banánköztársaságot fognak kiépíteni itt, Európa szívében. Egy olyan szisztémát, amelyben senkinek a véleményét nem kell meghallgatni, ahol a központi iránymutatás érvényesül, ahol mindenkinek azt kell tennie, amit elvárnak tőle. Ez eddig tiszta sor.

Igen ám, de mi fog történni akkor, ha ez a rendszer mégsem lesz hatékony? Ha a gazdaság a központosítástól nem szárnyalni, hanem leépülni fog. Ha az állami adminisztráció a jelenleginél is jobban lelassul, mert már tényleg senki sem fogja felvállani a (részben) önálló döntést? Ha kiderül, hogy az oktatást valóban sikerült versenyképtelenné formálni, az egészségügyet pedig félhiavtalosan, de teljesen szegény-gazdag ellátásra szétválasztani? Szóval, ha feketén-fehéren kiderül, hogy Magyarországnak, a magyar népnek a fennkölt és fennhéjázó sikerkommunikáció ellenére nemhogy jobb nem lett, de egyenesen és érezhetően rosszabbá vált a helyzete?

A felelősséget nyilván senki sem fogja vállalni, a vezető elit tagjai a sikertelenséget a régi reflexekkel ráfogják majd bárkire, akár a Nesquick-nyuszira is. A csinovnyikok nem győznek majd mentegetőzni, hogy ők parancsra tették, amit tettek, nem tehettek mást, a gerinctelenebbje (ha egyáltalán létezhet ebben a körben ilyen fokozás) majd azt mondja, hogy belülről bomlasztotta a rendszert, ha nem mással, azzal, hogy lassította az ügymenetet.

Ekkor nyilván elindul majd valamilyenfajta reformötletelés, az állami adminisztráció csökkentése (figyelem, most nem az Államreform 2-ről beszélek!), a vállalkozások versenyképesebbé, az oktatás hatékonyabbá tétele, stb. érdekében, ügyelve persze arra, hogy a vezető elit érdekei ne sérüljenek, de az állampolgárok hangulata javuljon valamelyest. Azaz ugyanazt a posványt fogjuk taposni, amelyiket már jó néhányszor az elmúlt évszázadban (meg az azt megelőző évezredben).

A szomorú az egészben pontosan ez, mármint, hogy mindig ugyanahhoz a kályhához térünk vissza, miközben súlyos történelmi tapasztalatok mutatják ennek hatékonytalanságát, működésképtelenségét. Persze a világ sem jobb nálunk, néha már tényleg hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az erőszakos ostobaság genetikailag kódolt az emberiségben, ezért semmiféle józan belátással nem változtatható meg ennek általános érvényesülése.

Feladat pedig akad szép számmal. A legegyszerűbb hétköznapi problémáktól, a munkanélküliség, az éhínség csökkentésétől (felszámolásától) kezdve egészen a világűr meghódításáig, új bolygók benépesítéséig olyan széles a skála, hogy abban bőven lenne tennivaló akár mind a hét- (nyolc-, kilenc-)milliárd embernek. Az lenne az ám csak igazi unortodoxia!

Persze ahhoz, hogy ezen az úton el tudjunk indulni, legelőször is hozzáértő, tisztességes és nagyszájú emberek kritikus tömegére lenne szükség. És persze őszinte beszédre, reális, de szenzitív gondolkodásmódra.

Tudom, hogy túl sokat várok az emberi fajtól...