Magyaridióta

Nem lehet egyszerre baszni és szüzen maradni. Igen, még a politikában sem. Pontosítok: legkevésbé a politikában lehet egyszerre baszni és szüzen maradni.

Azt gondolom, két lehetőség van. Bajnai Gordon vagy a végletekig balfasz vagy olyan információk birtokában van, amelyek alapján jobbnak látta lelépni. Az, hogy Párizsból fog politizálni, körülbelül olyan nívójú kijelentés, mint a lejárt szavatosságú Tesco (Spar, Lidl, Penny, CBA, Coop, stb.) párizsi.

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy sokat vártam Bajnai Gordontól. A politika a tökös (éhező) gyerekek viadala, nem a halk szavú Medgyessyké és Bajnaiké. Ettől függetlenül lehetett volna sikeres, már amennyiben siker egy 10-15%-os támogatottságú ellenzéki párt gründolása és vezetése. Én azt gondolom, egy ilyen munka és tett valóban siker lehetett volna!

Ezzel szemben Gordonunk több soron is eljátszotta az első bálozó szűz lány szerepét. Gyakorlatilag a politikába történt beszállása első pillanatától kezdve. A "csúcspont" azonban az elmúlt öt hónap teljesítménye volt: a parlamenti választások során az ellenzéki alakulat listájának második helyén szerepelt. Bejutott a Parlamentbe, majd azt mondta: kösz, nem kell. Az európai parlamenti választások során listavezetője volt a pártjának: amely nyert egy brüsszeli helyet, mire ő azt mondta, hogy nem akar európai parlamenti képviselő lenni. Most bejelentette, hogy elmegy egy multihoz vezetőnek, de azért majd politizál itthon. Ha-ha, persze.

Kedves Bajnai Gordon! Elmész te a jó kurva nénikédbe! Még ha komolyan venném is a "kettős" szerepedet, megkérdezném: vajon milyen üzenete van annak, ha egy magyar politikus egy multinacionális cég vezető pozíciójából akar egy alapvetően multiellenes országban politizálni? Mondd, normális vagy? Vagy feladtad? És ha feladtad, nem lenne tisztességesebb tisztességes ember módjára kiszállni?

Neked nincs veszteni valód. Nekünk van. Csak hogy tudd: elhagytál bennünket. Még akkor is, ha ezt csupán néhány ezren mondhatják el magukról. Még akkor is, ha én magam nem vagyok tagja ennek a néhány ezer fős közönségnek.

Te elmész, mi maradunk itthon. Te valószínűleg elfelejted ezt az egészet, nekünk viszont megmaradsz egy gyáva, szarfaszú pöcsnek. Ne tiltakozz! Kellenek a másodhegedűsök, kellenek a kis pártok, kellenek a józan hangok a politikában is.

Itt hagytál bennünket. Ugyanolyan tisztességtelenné vedlettél, mint a politikus társaid. Pá krumpli, pá rizs! Gordon, baszd meg!

Ha csak egy blogposzt van ma, amiből leszűri a tanulságot, akkor ez legyen az.

Az online média (önjelölt) zászlóshajói (modorosság ON) a tegnapi nap folyamán szépen - és valljuk be, előre láthatóan - nekimentek a Facebook verselős kihívásának (lásd itt és itt és itt). Mivel több mint egy évtizede gyakorlatilag a mindent fikázás az online...khm...hmmm...hát legyen: újságírás egyetlen vezérelve, tulajdonképpen könnyűszerrel át is léphetnénk a legújabb divat legdivatosabb herótozásán.

Van azonban valami, ami különösen visszataszítóvá teszi ezt az álértelmiségi fanyalgást. Mégpedig az, hogy miközben ezek a médiák és médiamunkásaik kritizálnak egy internetes jelenséget, ők maguk régebb óta és nem kisebb vehemenciával nyomatnak egy másikat.

Felsorolok néhány cikkcímet az idézett portálokról, természetesen nemcsak úgy találomra, hanem koncepciózusan. Mindenesetre nem kellet nagyon keresgélnem:

• Öt dolog, amit tudni érdemes a jövő matematikájáról
• Az Orczy-kertbe szokott járni futni? Akkor erről jó, ha tud  
• Ismerkedjenek meg a fideszes politikussal, aki most ébredt fel csipkerózsika-álmából  
• Az orosz illiberálisok csapást mérnek a szelfire
• Dzsenifernek neveztek el az Amerika-imádó szüleid? Sebaj, lehetsz még Bendegúz!
• Segítség! Bunkó vagyok! Nem olvasok verseket!

Ismerős a stílus? Nem csoda. Ugyanis jó ideje az ilyen címadások uralják az online médiát, köszönhetően a(z egyelőre) rendkívül hatékony Buzzfeednek. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy minden szerző próbál mindegyik másnál viccesebbnek mutatkozni, és nemcsak a címadásnál, hanem magában az írásban is, akkor lassan nem kapunk mást, mint egy olvashatatlan gyengepoén-cunamit.

A verses kihívás természetesen nem sokban különbözik bármelyik más, rövid életű internetes, facebookos akciótól. Még csak azt sem feltétlenül állítom, hogy kulturálisan színvonalasabb azoknál - bár engem például szórakoztat megfigyelni, melyik ismerősöm melyik verset tartja megosztásra érdemesnek.

És hát természetesen az sem újdonság, hogy a médiában dolgozók egyfajta véleménypápának gondolják magukat, akik majd jól megmondják mindenkinek mindenről a megfellebbezhetetlen véleményüket.

De egyszer, egy rendkívül zord téli estén, elalvás előtt, miközben egójuk a kandalló tüzével együtt némiképp alább hagy, igazán elgondolkozhatnának azon, hogy milyen érdekes lenne egyszer egy határozott értékválasztáson alapuló internetes médiában valódi újságírást művelni. Az első ott születő cikk mottója például lehetne egy versrészlet.

Megjelent a Hócipő XXVI/16. (2014.08.06.) számában:

Para-Kovács Imre

LIBERÁLISOK

Nincs többé liberális demokrácia. De biztos, ami biztos, érdemes körbelőni, nehogy valami nyoma maradjon, úgyhogy mától nincs liszt, lift, liba, líra és nincs liter. Illa berek, nádak, erek az van, de tutáliber-máliber az nincs. Nehogy má'! Minden, ami a liberalizmusra emlékeztet, eltűnik lassan. Orbán Viktor 2010-ben született, miniszterelnöknek, előtte Kádár János liberális szocializmusa tombolt Magyarországon.

A liberálisok zsidóbuzikommunisták, rágják a nemzet testét, és nem fáj nekik Trianon. Olyan hülyeségeket állítanak, hogy az egyesült Európa, ahol mindenki, de tényleg mindenki annak a rabszolgája lesz, akinek csak akar, nos, a liberális Európai Unió majd megoldja ezeket a traumákat, mert nem lesznek határok, nem lesz különbség Ohio és Minnesota között. Lesznek. Lesznek különbségek, de akkor a ohiói polgár elmehet Minnesotába, és ott kezdhet egy értelmes és boldog életet. Mert neki az jó.

Különböző nyelveken beszélünk, nem akarjuk egymást megérteni, mert úgy teszünk, mintha mi lennénk a világ kalapján a rohadt bokréta, nem vagyunk hajlandóak felfogni, hogy román, szlovák, cseh, lengyel és magyar már ugyanazt a trágyát tapossa évszázadok óta, hogy nincs semmi különbség köztünk, egyek vagyunk a semmiben, szívunk, mert egymást akarjuk beletaposni a földbe, ahelyett, hogy némileg összefognánk, érdekek, értékek és csodák csapásán.

Dögletes űr van bennünk, a pitiánerség, kicsinyesség, szolgalelkűség és gyűlölet űrje.

Többnek képzeljük magunkat mindenkinél, de rosszabbul teljesítünk a semminél.

De kik vagyunk mi, liberálisok?

Hűvös kis okos hapsik, rohadt nagy könyvtárral, mert szeretünk olvasni, és jó könyveket olvasunk, nem álságos nemzeti szarokat, sőt, még más nyelveket is ismerünk, tehát, borzalom!, azt is tudjuk, amit mások gondolnak rólunk.

Ismerjük, akarjuk és tudjuk a világot.

Abban a hitben élünk, hogy nem magyarok, szlovákok, portugálok és pirézek alkotják a világot, hanem emberek, akik élni akarnak. Szeretni, szeretve lenni, élni, szaporodni, boldognak lenni. ÉS! A legfontosabb, hogy nem akarjuk megmondani a szomszédunknak, hogy ő hogy szeressen, éljen, szaporodjon, boldog legyen, mert azt gondoljuk, hogy ő pontosan tudja, mi jó neki. Nem öl, nem rabol, nem rombol, csak szeret és él. Érted, náci csupor: nem akarunk beleugatni az életébe, ha minket nem zavar.

Mi, liberálisok, tiszteljük az életet.

Olyanok vagyunk, mint ti, csak többet olvastunk, szerettük a világot, beleéltük magunkat. Isten-isten. Mi vagyunk azok, akik tisztelünk akkor is, ha a nemlétezőben hiszel, csak arra kérünk, hogy ne akard ránk kényszeríteni a te istenedet. Élünk, tudunk, nem hiszünk, de tapasztalunk.

A tudás az isten, és semmi más nincsen.

Belefeledkezhetünk mítoszainkba, eltévedhetünk a mesékben, de akkor örökké gyermekek maradunk, nem nőni fel: ez a konzervatív politika célja, ez a diktátorok üzenete: a gyermekeim maradtok, mesékkel, mítoszokkal, mémekkel, és akkor szolgálni fogtok.

Mi, liberálisok, azt mondjuk: hazudnak.

Lehet, hogy tévedünk, de nem hazudunk. Nem érdekelnek a nemzetinek hazudott érdekek, nem fáj nekünk Trianon, mert a jelenben élünk, és a jövőt akarjuk, tudjuk és tesszük. Mi vagyunk a jövő, bakker, ne akarjatok a múltban élni, mert akkor csak halálotok lesz, nem életetek. Mielőtt megszülettünk, évmilliárdokig halottak voltunk, nem tettünk semmit, nem lehettünk ott, ahol történelmünket elcseszték alkalmatlan mások, Apponyik, Tiszák, Kun Bélák és a többiek. Nem te tehetsz róla, nem te tehetsz róla! Felfogod?!

A te dolgod a jövő.

Az a dolgunk, hogy a gyermekünk ne egy neurotikus idióta legyen, hogy a nemzedékünk felvegye a harcot, és megnyerje azt, mert a múltban csak szorongás, veszteség és halál lakozik, de a mi jövőnk a jövőben van, mert országunk csodálatos, népünk képes megvívni azt a háborút, amit fegyverek nélkül vívunk, mert ilyenek vagyunk, szépek, okosak és tehetségek, nem kell nekünk aranymúltat hazudni, ha előttünk a jövő.

Mi vagyunk a magyarok. Liberális, konzervatív, baloldali, zöld magyarok.

Itt fogunk élni ezer év múlva is, együtt.

De egy dolog teljesen biztos. Ha bizonytalan, beteg és bűnös hatalmakhoz kötjük a jövőnket, akkor bizonytalan, beteg és bűnös nemzet leszünk. Nem akarom ezt. Tényleg. Szabad embereket akarok látni magam körül, akik néha hibáznak, belebuknak, megbánják vagy megbűnhődnek, de nem azért, mert félnek, hanem azért mert megtehetik.

Most pedig halott embereket látok, akik szolgálnak, szolgálnak mert félnek. Nem akarok velük élni, nem akarom őket látni. Liberális vagyok.

Romokban a jövő, és épül a múlt. Soha ilyen rohadt életet...

- - -

*ez esetben nem értek egyet az írás minden betűjével, de annak lényegével igen.

Vagy Zakariácsokponthu-t.

Nem, nem utálom a focit. A kézilabdát sem utálom, a vízilabdát sem, sőt, a tenisszel és a curlinggel mint sporttal szemben sincsenek ellenérzéseim. Azzal sincs bajom, ha valaki kedvel valamilyen sportot és/vagy űzi azt. A versenysporttal szemben már vannak fenntartásaim, és a túlzott sport- vagy csapatimádatról azt tartom, hogy addikció, rosszabb esetben kezelendő szenvedélybetegség. A legnagyobb bajom azzal van, ha más hobbiját velem akarják megfizettetni, ráadásul ha az a hobbi még a saját viszonyrendszerében is értékelhetetlen minőségű.

Nem vagyok (teljesen) hülye, tisztában vagyok azzal, hogy az emberiség még korántsem vetkőzte le állatiasságát, azaz, hogy egyes csoportjai fizikai értelemben (is) le kívánják győzni más csoportjait. Mondhatná bárki, hogy a sport ennek még egy kulturált változata, és inkább a pályán (a páston, a medencében, stb.) vívjuk meg ezeket a csatákat, az egyes csoportokhoz tartozó nézők szurkolása közepette, mint hogy fegyverrel, egymás élete kioltásának szándékával tegyük ezt. Oké, legyen.

Ettől függetlenül gondolom azt, hogy a sport nem lehetne élet-halál küzdelem, hogy a sport csupán játék, és hogy semmilyen más következtetést nem lehet levonni abból, ha az én csapatom legyőzi a te csapatodat, mint hogy aznap az "enyéim" jobbak voltak fizikailag, mentálisan, stb.

Egyszerűbben fogalmazva: az, aki a saját csoportja, iskolája, városa, nemzete különb voltát vezeti le egy sportsikerből - elmebeteg. Persze ilyenkor szokott következni a "te ezt nem értheted" rövid, de annál határozottabb érvkészletének bemutatása, de meg kell nyugtassam a kedves olvasót: értem.

Ugyanis a fanatizmusok, a szenvedély(betegség)ek működési mechanizmusa között nincs különbség. Az a hitgyülis vagy Jehova tanúja, aki a lelkemet akarja megmenteni a kárhozattól, semmiben sem különbözik attól a fradistától, aki nem is érti, hogyan lehet más csapatnak drukkolni egyáltalán, hogyan élhetnek olyanok a földön, akik nem az imádott fradikával kelnek és fekszenek.

Persze az is teljesen nyilvánvaló, hogy hit(ek) ellen nem lehet észérvekkel harcolni. Hogyan lehetne tudományos alapon vitát folytatni a vallásról és hogyan lehetne számon kérni a magyar labdarúgás híveitől azt, hogy ha már szakmányban toljuk bele a közpénzt a hobbijukba, akkor nemcsak az nem ördögtől való, hogy valamilyen értékelhető teljesítményt várunk el a focistáktól, de az egész rendszer működési alapjait is meg lehet kérdőjelezni, hatékonyságostól, edzői színvonalastól, mindenestől. És bár a Fidesz prominensei több alkalommal is kifejtették, hogy a focit nem lehet üzleti alapon nézni - nyilván mert annak a spiritualitása a lényeg -, azért valamilyenfajta megtérülést minden befektető elvárhatna, és e tekintetben minden magyar állampolgár befektető.

Igen ám, de ahogy az állami beruházások is elsősorban a lenyúlásról szólnak, a magyar foci középpontjában is a zavarosban halászás, a lopás, a pénzek kisíbolása áll. (A felől sincs semmi kétségem, hogy ugyanez sok más sportágnál folyik, ha kisebb volumenben is, mint ahogy szinte az egész ország erre épül.) Ezek után kérdezhetné bárki, hogy mire is számítok.

Nos, arra, hogy egyszer majd lesznek valakik, akik nemcsak "stadionoznak" és "orbánoznak" ("gyurcsányoznak", "bajnaiznak", stb.) hanem le is verik ezt az egészet mindazokon, akik százmilliárdokat költenek stadionokra, akik újságíróként vagy kommentátorként a szart próbálják krémesként eladni, és nem utolsósorban akik mindenféle lelkiismeret és lelkifurdalás nélkül lézengenek hétről hétre, hónapról hónapra a pályán, meg akik ebből az egészből túl jól élnek.

Addig meg minimálprogramként az a kérésem, hogy legalább ne próbálja meg senki megmagyarázni.

A címben szereplő bomberdzseki persze körülbelül annyira volt bomberdzseki, mint amennyire emlékmű az a bizonyos szobor. Mindenesetre hónapokon keresztül szemeztem vele, lévén, hogy elég sokáig hirdették a rendszerváltás környékén, ha jól emlékszem, leginkább a tévéújságok hátulján.

A reklámszöveg persze elég vonzó volt, valami olyasmiről szólt, hogy ilyen dzsekit hordanak az Egyesült Államok légierejének pilótái, ugyanakkor azt is feltüntették, hogy a hirdetett termék műbőrből van. Szerencsére összességében elég gagyinak nézett ki a cucc, így a végén nem lettem egy ilyen boldogtalan tulajdonosa. Persze sokat nyomott a latban, hogy az akkori keresetekhez - esetemben zsebpénzhez - képest elég magas ára volt, valahol ezer forint környékén, én meg inkább nagyfröccsökre költöttem a forintjaimat. Mondjuk, ha olyan jó minőségű lett volna, mint amit a reklámszöveg eleje sugallt, megérte volna azt a pénzt, de nyilván nem erről volt szó.

Mi magyarok valahogy különösen vonzódunk a látszólag jól kinéző, de valójában értéktelen dolgokhoz, azaz a gagyihoz. Három százalékos söröket iszunk a sörözés illúziójával, méregdrága utakon megyünk az átlag tizenegy éves autóinkkal, méregdrága autópálya-matricákkal a kocsinkon szentségelünk a dugókban, hipergiccses Nemzeti Színházban nézzük az előadásokat, és bámuljuk a senkinek nem elfogadható, értékelhetetlen emlékművünket egy mélygarázs bejáratánál.

És rohadtul utáljuk, ha valaki szóvá teszi az igénytelenségünket, korlátozott anyagi lehetőségeinkre hivatkozunk, de közben megfelel az álsajtos-áltejfölös lángos, és elhitetjük magunkkal, hogy ez így jó, mert nem akarunk változtatni, mert a változás rossz, a változás fáj.

Megpróbáljuk elhinni, hogy minden maradhat a régiben, hogy legalább ez a szar maradhat, miközben igazából tudjuk, hogy a rohadás végül megeszi az egész életünket.

Ott fogunk feküdni a ravatalon egy gagyi bomberdzsekiben, miközben a szeretteink szomorúan isszák a három százalékos sört a toron, és úgy fog elmenni az életünk, hogy igazából semmit nem tettünk egy boldogabb élet reménye érdekében.

Megérdemeljük.

Elvben lehetne támogatni egy olyan (nyugdíj)szisztémát, amely a minél nagyobb számú gyerek vállalását preferálja, és bünteti azokat, akiknek nincs gyereke. Feltéve, ha nem mondana ellent teljesen egy ilyen rendszernek az emberiség várható technológiai fejlődése. Vagy mondjuk önmagában nem lenne ellentmondásos az egész elgondolás.

Sohasem értettem azokat a sirámokat, amelyeket a modern társadalmak és különösen Magyarország népességének folyamatos fogyása miatt immáron évtizedek óta van szerencsé(tlensége)m hallgatni. A jajveszékelésnek ez a retorikája a XX. század eleji, demográfiai algebra alapján álló gondolkodásnak felel meg, amelynek lényege, hogy egy nép akkor tud sikeres lenni, azaz legyőzni egy másikat, ha jelentékeny számbeli fölényt tud kiharcolni azzal szemben. 2014-ben ennek a gondolkozásmódnak persze semmi köze a gazdasági és társadalmi folyamatokhoz, a közgondolkodás változásához és nem utolsósorban a természethez magához.

A gyermekvállalási kedv (késztetés) elsősorban természeti-genetikai kód, amelyre mégsem építhető egy standardizált folyamat, mert egyénenként, párkapcsolatonként változik. Való igaz, hogy valamennyire befolyásolható anyagi ösztönzőkkel, de a sok véletlen mellett elsősorban attól függ, hogy egy adott nő-férfi páros milyen véleménnyel,várakozással van az utódok felnevelését, életkilátásait, boldogulását illetően. Ezért kétségbe vonható, hogy bármilyen adókedvezmény vagy például többletnyugdíj-ígéret önmagában pozitív hatással lehet a gyermekvállalási kedvre, ha egyébként a hosszú távú kilátások nem kedvezőek illetve nem tekinthetők biztonságosnak.

Azok az emberek (jellemzően politikusok), akik a népesség jelentékeny mértékű növeléséből eredő közgazdasági előnyöket állítják érvelésük középpontjába, méltán mondhatók közgazdasági analfabétának. Feltételezésük ugyanis abból indul ki, hogy a felnövekvő generációk előtt álló tanulási illetve munkalehetőségek korlátlanok, azaz a népesedési többlet nagy bizonyossággal találni fog magának munkát, amelynek árából (béréből) növekvő adóbevételek, és az elöregedő népesség számára szükséges nyugdíjtöbblet biztosíthatók.

Ezzel szemben már most is azt látjuk hazánkban (is), hogy a versenyszféra alig teremt új munkahelyeket, és különösen az alacsony képzettségű munkaerő küszködik munkavállalási problémákkal. Ennek elsődleges oka persze az, hogy az ismert népesedési többletet (nominálértékben) produkáló, jellemzően ázsiai országok még sokáig olyan versenyelőnnyel rendelkeznek, amelyet az európai országok nem fognak tudni ledolgozni. Van azonban egy ennél is nagyobb probléma, amit legtalálóbban az előrelátás hiányaként írhatunk le.

Egy példával érzékeltetve: a Budapest kaliberű városok napjainkban tapasztalható közlekedési nehézségeinek elsődleges oka, hogy a modern városszerkezet kialakításakor nem volt senki, aki Verne Gyula-i fantáziával élve elképzelte volna, hogy lesz egyszer egy kor, amikor a többség modern, helyigényes gépjárművekkel fog közlekedni. Hasonlót tapasztalhatunk napjainkban is, amikor a környezetvédelemre hivatkozva zárnak le újabb és újabb közterületeket a gépjárművek elől, miközben gyanítható, hogy ötven év múlva már környezetkímélő és valószínűleg kisebb méretű, de nagyobb számú jármű lesz az emberek birtokában.

Ugyanígy el kellene gondolkozni a botcsinálta demográfusoknak azon, hogy az automatizáció, a robotizáció térhódítása (autóipar, khm-khm...) miatt jóval kisebb számú munkaerőre lesz szükség az elkövetkező évtizedekben, és leginkább a nagy szakmai tudást, innovációt igénylő szakmákban tudnak majd elhelyezkedni a munkavállalók.

Egyetlen érvet tudok elképzelni a jelenlegi földi populáció további drasztikus növelése mellett - bár ezt nyilvánvalóan még senkitől sem hallottam/olvastam -, mégpedig az idegen bolygók meghódításához szükséges többlet népesség megteremtését. El tudják képzelni, hogy ma valaki ezen gondolkozik (rajtam kívül)?

Egyébként - nem túl meglepő módon - a Népesedési Kerekasztal által tett javaslat magában hordoz egy alapvető ellentmondást. Mégpedig azt, hogy ha a támogatott népességnövekedést produkáló családok gyermekei a munkavállalásuk révén képesek biztosítani a szüleik korosztályának nyugdíját, akkor a társadalmi szolidaritás elvei szerint nyilvánvalóan azokat a gyermektelen vagy kevés gyermekkel bírókat célszerű preferálni, akiket a dolgozó gyermekeik nem tudnak támogatni. No, ennyit az átgondolt koncepcióról...

Szerény véleményem szerint a mindenkori politikának a jelen és a várható jövőbeli folyamatok alapján kellene koncepciókat kidolgozni, javaslatokat tenni és azokat végrehajtani. Ja, és nem ártana őszintén beszélni az állampolgárokkal. És ami még fontosabb: jó lenne, ha a politika nem próbálna beavatkozni a természet törvényeibe és az állampolgárok intim szférájába.

Tessék szívesek azt csinálni, ami a dolguk: fontos kérdésekre adekvát válaszokat adni. Mi addig szeretkeznénk...

(képinnen)

Van ez a botrány ("botrány"). Nem a Megszállottsági Emlékmű körüli balhéra gondolok, lévén az most a toptopik szkendül, ezért én azzal nem kívánok foglalkozni - majd talán hónapok múlva -, hanem az Ö.N. (rövidítve: ÖN, he-he) monogramú, mára inkább keleb (celeb), mint műsorvezető foglalkozású hölgy munkahely-váltása körüli uborkaszezon-botrányról beszélek.

Talán feltűnhetett a nyájas olvasónak, hogy kelebekkel a legritkább esetben foglalkozom, most sem maga a személy a fontos, hanem egy teljesen kapitálhétköznapi esemény körüli társadalmi ajvékolás.

A összszocioköpködésből a következő lényeges elemek szűrhetők le/ki:

1. Mit képzel ÖN, hogy több pénzért otthagyja a munkahelyét, azt a szentélyt, amely őt fölkarolta, kitanította, híressé tette, és amelynek - "nyilvánvalóan" - örök hálával tartozik.

2. Ráadásul ÖN több pénzért hagyja ott a munkahelyét, azt a szentélyt... stb.

3. Még ráadásabbul, ez a több pénzt döbbenetesen sok pénz, pláne azt figyelembe véve, hogy a kevesebb pénz is mennyire sok pénz volt (érdekes módon, lélegeztetőgépre ez alkalommal nem került átszámításra).

E három pont persze tökéletesen leírja a magyar társadalom (nagyobb részének) későkádárista, koraorbánista, a politikai értékválasztást mellőzve pedig egyszerűen csak a XXI. századnak (mostanában rám szóltak többen is, hogy 21. századnak illik írni) abszolút nem megfelelő, képletesen szólva hungaroirigy és hunagroostoba szemléletmódját.

Nos, tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim (kedves elvtársak, elvtársnők, barátaim - lám, nem nagyon változnak az elnevezések), vegyük végig röviden, miben és miért tetszenek ostobának (magyaridiótának) lenni.

1. A kapitalizmusban (pontosabban a szabad kereskedelemben) minden annyit ér, amennyit adnak érte. Ez igaz a munkaerőre is. Tehát ha valaki a jelenleginél (összességében) kedvezőbb munkaajánlatot kap, bolond lenne nem elfogadni. Ráadásul a (multi)cégek kommunikációjával - ld. a címben foglaltakat - ellentétben, az emberélet nem számít: nincs pótolhatatlan ember, és bármennyire is érzelmi alapon kommunikál egy cég, igazából addig érdekes számára egy adott munkaerő, amíg hasznot hajt. De egyrészt bármikor cserél, ha az adott (akár vélt) hasznot más munkaerőtől olcsóbban megkapja, és általában nem esik kétségbe attól, ha egy jó haszonhozó embert - akár annak távozása miatt - le kell cserélnie egy másikra. Fals tehát minden olyan kommunikáció, amely a jelenlegi munkáltató "döbbenetéről" szól. (Zárójelben jegyzem meg, hogy különösen a média világában addig kell ütni a vasat, azaz a lehető legtöbbet keresni, amíg érdekes az adott arc. Nem egy nagy nézettséget hozó médiaszemélyiség tűnt már el a süllyesztőben, kis hazánkban is.)

2. Igazából nem szorul különösebb magyarázatra, a lényeg ráadásul szerepel az 1. pontban. Igen, a boltban ÖNnek is pénzért adják a kenyeret, és mint tudjuk, a sok pénznél jobb a több.

3. Van jó néhány dolog, amit az ún. magyar(idióta) mentalitásból nehezen viselek, de különösen az irigység az, amit súlyosnak és károsnak tartok. (Itt és most nem megyek bele, hogy az irigységre hogyan játszott rá a politika az elmúlt időszakban.) Jó lenne elfogadni, hogy vannak olyan munkák, amelyekért akkor is többször annyit fizetnek, ha ezen munkák "hasznossága" a hétköznapi, sokkal kevesebbet fizető munkákhoz képest látszólag jóval alacsonyabb vagy értékelhetetlen. Ez nem jó vagy rossz, egyszerűen egy olyan tény, amivel nem nagyon lehet mit kezdeni (ld. az 1. pontot is).

És végül egy jó tanács ÖNnek: nem kell eljátszani a nagy halált, nem kell könnyekkel küszködve, elcsukló hangon magyarázkodni, mert minden nem profi kommunikáció visszataszító ebben a helyzetben. A jelenlegi (korábbi) munkahely azt mindenképpen megtaníthatta, hogy a profi az ilyen nehéz (g*ci) helyzetben is profi.

Ha mégis gond adódna, a profi érveket leírtam az imént.

Megjelent az Élet és Irodalom LVIII/27. (2014.07.04.) számában:

Váncsa István

ÉLETMINŐSÉG

Kerek ötven évvel ezelőtt a férfiak születéskor várható élettartamát tekintve mögöttünk állt Új-Zéland, Németország, Lengyelország, Ausztria, Japán, Portugalia, Ausztrália, Csehország és Törökország. Az adatok az OECD hétfőn megjelent statisztikájából valók, tartalmas kiadvány, bár nem látom tisztán, hogy Csehország vagy Németország fogalmát 1964-re vetítve hogyan kéne értelmezni, de mindegy is. Mögöttünk álltak. Jobbak voltunk, mint ők.

Most viszont csak Észtország és Mexikó van mögöttünk. Már a törökök is megelőztek.

Ezt a cikket július elsején írom, a magyar egészségügy ünnepén, ilyenor az ember kettőzött érdeklődéssel tanulmányozza az efféle statisztikákat, hogy jobban értse, minek kell örülnünk ezen a gyönyörű napon. Megnéztem például, mire számíthatott az apám 1974-ben, hatvanöt éves korában. További 12,2 életévre számíthatott, többre, mint Új-Zéland, Németország, Lengyelország, Ausztria, Japán, Portugália, Ausztrália, Csehország es Törökország hatvanöt eves férfilakossága. Nekik kevesebb járt akkoriban. Azóta fejlődtünk, méltatlan személyemet, mint ugyancsak hatvanöt éves férfit, a jövő most 14,3 további életévvel kecsegteti, viszont az OECD országok rangsorában ez már csupán az utolsó előtti helyezéshez elegendő. Kevesebb csak a törököknek jut, mindenki más elébünk került. Egészségi állapotra utaló összesített mutatónkat tekintve a harminc OECD-tagállam listáján a legutolsók vagyunk.

Innen már nincs út lefelé, de ha volna, nyilván töretlen lendülettel süllyednénk tovább.

Vegyük észre azonban, hogy ez a helyzetértékelés a várható élettartam hosszabbodását egyértelműen helyes és kívánatos folyamatként kezeli, noha köztudott, hogy elöregedő társadalmakban a nyugdíjrendszer finanszírozása nem megoldható. Alapesetben is egyre kevesebb aktív korú tart el egyre több nyugdíjast, nálunk pedig annál is kevesebb, hiszen a potenciális aktív dolgozó, ha van egy kis esze, már az első munkanapját is valamelyik kevésbé ütődött országban kezdi, tehát az ottani Rentensystem fenntartásához járul hozzá. Evvel együtt a nyugdíjrendszer ott is bedől előbb vagy utóbb. Nálunk inkább előbb.

Mármost a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről kétségkívül sok rosszat lehet mondani, egyvalamivel viszont semmiképp se vádolható. Nem forszírozza mindenáron, hogy az alattvaló hosszabb életű legyen, mint a galápagosi óriásteknős, hanem úgy gondolja, bízzuk ezt a dolgot a gondviselésre. "Aki hisz a gondviselésben, az el tudja fogadni, hogy bármikor bármi megtörténhet vele" - mondta tavaly novemberben az egészségügyi államtitkár arra vonatkozólag, hogy egy harmincnyolc éves nőbeteghez negyven perc alatt ért ki a mentő, az asszonyt pedig addigra magához szólította az Úr. Az egészségügyi államtitkár szerint tehát Isten karmai közt vagyunk mindannyian, és ez a vélekedés semmi módon nem cáfolható. Hogy mást ne mondjak, Magyarországon egyre többen halnak meg kórházi eredetű fertőzés következtében, bemegy a beteg egy sérvműtétre, jön szembe a nozokomiális infekció, találkoznak, annyi. Kijárat a bonctermen át. Szokás ezt gazdasági természetű problémákkal magyarázni, például azon az alapon, hogy a Magyar Tisztítás-technológiai Szövetség elnöke szerint a magyarországi kórházak kétmilliárd forintnyi takarítási számlával tartoznak, ám az igazi ok mindig mélyebben van. Isten nem akarja, hogy a kelleténél tovább időzzünk a siralomnak eme völgyében, és így vénségünkre olyan körülményeket kelljen megtapasztalnunk, amilyeneket a legrosszabb pillanatainkban se tudtunk volna elképzelni, ezért aztán nem takarít a magyarországi kórházakban. És ha ő nem, ki más.

Július elsejét Semmelweis-napként is emlegetik, erről jut eszembe a Népszabadság tavaly augusztusi cikke, mely szerint Magyarországon évente mintegy ötvenezer beteg azért szenved kórházi eredetű fertőzést, mert a vele foglalkozó személyzet három kézmosásból kettőt elspórol. Nemcsak magyarországi probléma, hanem globális, ez azonban nem teszi elfogadhatóbbá azt a tényt, hogy a fenti ötvenezerből sokan meg is halnak. Tegyem hozzá, hogy Semmelweis szülőföldjén, Semmelweis születése után csaknem kétszáz évvel, a kézmosás elmaradása miatt. A haladás üteme talán nem is annyira szédítő, mint ahogy gondolnánk.

Mostanában láblevágások borzolják a kedélyeket. A cukorbetegek száma nő, a diabétesz következtében kialakuló angiopáthia kezelését pedig elsősorban fűrésszel oldják meg a magyar kórházak, minthogy az OEP ezt a módszert preferálja. Ennek megfelelően a kórház számára az amputáció nyereséges, míg ellenben az értágítás, tehát a láb megmentése, több tízezer forintos ráfizetést jelent. Mármost a gyógyító intézmények együttes tartozása hatvanhatmilliárd forint körül mozog, a csontfűrész pedig hozza a pénzt, ahelyett hogy vinné, ergo a kórházak gazdasági vezetői szeretik. A betegek már kevésbé, a beteg ugyanis ragaszkodna a saját lábához, pusztán azon az alapon, hogy megszokta, hozzá nőtt, pedig inkább Pistorius műlábára kéne gondolnia. Nem indulhatott a pekingi olimpián az egészségesek között, az ő karbonszálas protézise ugyanis annyira jó, hogy tisztességtelen előnyt jelent. Persze a magyar biztosított műlába nyilván nem szénszálas anyagból, hanem príma magyar akácfából készül, kalotaszegi mintákkal díszítve, és valószínűleg nem lehet vele negyvenhat másodperc alatt futni a négyszázat, viszont, ahogy hírlik, drága. Sokkal többe van az egészségbiztosításnak, mint az értágítás, az OEP mégis ezt forszírozza. Mármost a Nemzeti Együttműködés Rendszere második ciklusába érvén annyit már megtanultunk, hogy mindennek oka van, és az ok általában nem metafizikai, spirituális vagy okkult természetű. Amikor egy állami intézmény irracionális dolgokat művel, annak pláne racionális oka van, magyarán azon valaki nagyot kaszál. Nem állítom, hogy valaki fontos nemzettárs a műlábbizniszben volna érdekelt, hanem csak azt, hogy nihil in terra sine causa fit.

Egyébként pedig nem az számít, hogy hány lábunk van és milyen anyagból, hanem az életünk minősége úgy általában. Statisztikai mutató arra is van, és a statisztika szerint az OECD-n belül most még nekünk a legszarabb. Holnaptól azonban másképpen lesz. Erre az évre a kormány csaknem százhetvenmilliárd forint sporttámogatást irányzott elő, igaz, hogy ebből a pénzből gatyába lehetne rázni az egészségügyet, a felsőoktatást és még annyi mindent, ám ez most jobb helyre megy. Megmondta O.V.,hogy a sport támogatása és a sporton keresztül a családok életének jobbá tétele a kormány szívügye. Nemcsak stadionok, de lovasközpontok is épülnek, és ettől a magyar emberek életminősége az egekbe szökik. Ülnek a tornácon, isszák az otthon főzött pálinkát, a Nemzeti Lovasprogramra gondolnak, boldogok. Falábaikban halkan perceg a szú.

Czunyiné dr. Bertalan Judit személyében újabb jeles képviselővel gazdagodik a Fidesz 21. századinak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető női arcképcsarnoka.

Túl a külcsínen, az első államtitkári megszólalásai is abszolút alkalmassá teszik a feladatra, hiszen a Fidesz köreiből az elmúlt négy évben már jócskán megszokott (és eléggé meg is unt) magabiztossággal hozza a "minden rendben van, már csak néhány apróság van hátra a tökéletes létrehozásáig"-szemléletet.

Bizonyítékként álljon itt néhány idézet abból az interjúból, amelyet a Magyar Nemzet készített vele, és amely a lap június 28-i számában jelent meg:

"Az intézmények életének mindennapjaiban ugyan nem látszik, de a háttérben húzódó tanügyigazgatás a motorja a rendszer működésének."

"Van realitása a decentralizációnak, például hogy a pedagógusok mindennapjainak megkönnyítése érdekében a központból megyei szintű szervezethez delegáljunk bizonyos feladatokat." (Jó reggelt kívánok, ez a 21. század? - a szerk.)

"Ott vannak például a gazdálkodással összefüggő feladatok, melyekkel kapcsolatban meg kell vizsgálni többek között, hogy mekkora pénzügyi limitnél vállalhasson köztelezettséget egy igazgató, egy tankerületi vezető, egy megyei központ." (Hűűű, feltalálták a kanálban a mélyedést! - a szerk.)

"Nyilvánvaló, hogy az intézményeknek a megalapozott fenntartói döntések gyorsasága az egyik legmeghatározóbb körülmény." (Ne mááááár! - a szerk.)

"Mindenekelőtt szeretném kiemelni, hogy a pedagógus-életpályamodell bevezetésével járó béremelés hatalmas előrelépés ahhoz képest, hogy közel egy évtizede senki nem nyúlt érdemben pozitívan a pedagógusok fizetéséhez. Emlékezetes, hogy az összes közalkalmazottól, így a pedagógusoktól is a Bajnai-kormány egyhavi bért elvett." (Lecke felmondva, de nem lesz baja belőle, hogy sehol egy kis kötelező gyurcsányozás? - a szerk.)

"A kormány célja egyértelműen az, hogy olyan iskolarendszert teremtsen, ahol az ország bármely pontján azonos feltételekkel lehet tanítani és tanulni is."

"A kafetéria szintén olyan dolog, amit a korábbi rendszerben a fenntartó pénzügyi helyzete függvényében vagy kaptak a dolgozók vagy nem. ... Látható, hogy a korábbi rendszer igazságtalan volt." (Most, hogy senki sem kap, helyreállt az igazságosság. - a szerk.)

"A délutáni foglalkozásokkal az volt a cél és a terv, hogy az állam vállalja a felelősséget, gondoskodjon a gyerek neveléséről 16 óráig, így csökkentve a szülők terheit  és bővítve a felzárkózás lehetőségeit." (Majd mi neveljük azt a kurva kölköt, igazán ne fáradjon vele az állam! - a szerk.)

"Példaértékű, ahogy az állam két nagy tankönyvkiadó megvásárlásával és a saját tankönyvfejlesztéssel ezen a területen is vállalja a felelősséget. Megjegyzem, soha ennyire nem vonták be a pedagógusszakmát a tankönyvfejlesztésbe az elmúlt húsz esztendőben, mint most."

"Az államtitkárság ugyanis megvizsgálta a hibás rendeléseket, a kései kiszállítások okait, és kiderült, hogy hogy nagyrészt nem is a Könyvtárellátó Nonprofit Kft. (Kello) tehetett a problémákról, hanem az volt a gond, hogy a kiadó nem juttatta el a terjesztőnek határidőre a könyveket."

"Egyébként az önkormányzati fenntartás idején sem volt kevesebb gond a tankönyvellátással, csak akkor a felelősség szétszóródott, és nem egy helyen összpontosultak a problémák."

Mit is mondhatnánk? A feladatra tökéletesen alkalmas...