Magyaridióta

Képinnen

Hogy mi a véleményem az Orbán-féle, ún. Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatáról, azt úgy érzem, sikerült elég plasztikusan ábrázolnom a Nyilatkozat, nyennyere posztban. Az egész  fideszes böffenet pamflet szóra sem lenne érdemes, ha nem szerepelne benne egy olyan kitétel, amely végérvényesen tanúskodik a Fidesz (vezetőjének) politikai cinizmusáról, és általában arról a stílusról valamint annak várható tovább éléséről és túlburjánzásáról, amely miatt Orbánt és ezt az egész politikai vigécsereget nem szeretjük. A félmondat a következő:

"...és az átmenet két zavaros évtizede után Magyarország visszaszerezte az önrendelkezés jogát és képességét."

Először is: ez nem átmenet, hanem maga a rendszer, pálinkás jó reggelt kívánok! A parlamentáris demokráciára épülő kapitalista gazdasági rendszer. Vagy ha úgy jobban tetszik: a kapitalista gazdasági rendszerre épülő parlamentáris demokrácia. Szó se róla, faragni, javítani nyilván rengeteg dolgot lehetne és kell is rajta. De az, ahova Orbán át akar menni, az pont az a rendszer, amelyet ő akart megdönteni húsz-huszonöt évvel ezelőtt. (Az, hogy nem ő döntötte meg végül, látszik is a frusztrált és permanens forradalmazásán.) És nem kell hozzá emelt szintű történelem érettségit tenni, hogy tudjuk: a kapitalizmus "eleje" az eredeti tőkefelhalmozás ideje, azaz a szabadversenyes rész vagy röviden: szabadrablás.

Másodszor: kétségtelen tény, hogy az elmúlt két évtized sok millió magyar számára a csüggedés, a reményvesztés és mindezekkel együtt a kijózanodás húsz éve volt. Nem feltétlenül önmagában a munkahelyük elvesztése, a nem versenyképes tudásuk és az abból adódó hosszú munkanélküliség vagy a nem túl tehetségesek felemelkedésének látványa miatt. Hanem leginkább azért, mert nyilvánvalóvá vált számukra: az új rendszer ugyanolyan kizsákmányoló rendszer, mint a korábbiak, amelyben ismét a viszonylag kevés gazdag érdekében kell dolgoznia a sok szegénynek. Sőt mi több: sok esetben a munkakedv, a dolgozni akarás és a kemény munka sem garancia az emberhez méltó életre.

Mindezek mellett azonban a demokratikus alapjogok igen széles tárháza nyílt meg az egyszerű állampolgár számára is. Más kérdés, mennyire szeretünk és tudunk ezekkel a jogokkal élni. Egyelőre úgy tűnik, hogy nem nagyon, és mégis: az elmúlt húsz év soha nem látott lehetőségeket nyitott meg a (kelet-)közép-európai népek, így előttünk, magyarok előtt is. És bár az elmúlt négy évben széles körben elterjedt az a hamis nézet, hogy ez az ország pokol volt, a legsötétebb Rákosi-időknél is durvább terrorral és diktatúrával, azért valljuk be: a magyar nép soha nem élt még ilyen jól - mind anyagilag mind társadalmi értelemben -, mint az ezredforduló után.

A Magyaridiotizmus Ellenesség Nyilatkozata

"...és legyen világbéke"

Múlt, jelen, eljövendő, habala babala. Zavaros múlt, tiszta jelen, fényes jövő, hohohohó, nyennyere.

Szar volt régen, pocsék most is, demajjólesz, zibriznyi. Forradalmak, kotmány, gusztus huszadika, esvány király. Hablababla, hababla. Remény, vigasz, feltöltődés, fél deci kevert, csőcsere. Zibriznyi és nyennyere.

Vereség, vereség, vereség. Merseburg, Augsburg, Mohács, demajmost. Szavazófülke, forr a dalom.  Döntsd a tőkét ne siránkozz, szilánkos törés, munkavédelem, habala babala. Erkölcs, erő, egyetértés, hajráfradi, emtéká, újpesti dózsa, debrecen. Lerombolták, felépítjük, Kőműves Kelemen Polgári Kör, komcsik a malterba, hujjujujuj nyennyere.

Demokrácia, demokrácia, nem ám csak úgy, majmimondjuk, kuss a többi habbalababbala, Hubba-Bubba, Maoam. Kinyilvánít, elmond, elsusog. Nem hallgat el, elhallgattat. Mosmilesz. Ünk. Zibriznyi.

Dejócímszó, megyamantra, webcím foglal, két hónapja nemfrissül. Nyennyere. Ha nem állsz be, megütünk. Szép szóval. Habala babala. Határon innen és túl, kell ez bele, enélkül nincs. Habverés. Nyennyere és zibriznyi, habala babala. Ha dolgozol, lesz a kolbász. Kedvezménnyel kerítéshő'. Nincs az a magas kerítés, amin át ne hatolna a kerítés. Tupa öröm, tupa bódottág, nemzeti kozmikus orgazmus.

Szilárd meggyőződés nem folyékony. Folyékony kenyér. Kenyérár csökken. Hablababla hababla. Nagy igazság sose kicsi. Úgy legyen. Isten engem seggen verjen. Ámen. Zibriznyi és nyennyere.

A Magyaridiotizmus Ellenes Magyarok

A mókázás alapjául szolgáló kép innen van.

Nézem az új kormány tagjainak listáját, olvasom a velük megjelent első interjúkat, somolyogva követem az ún. nemzeti konzultációról szóló híradásokat, és egyre inkább kezd megvilágosodni, hogy ez az egész eseménysor csak egy blöff, mégpedig Orbán Viktor személyes ambíciójára és a világgazdasági helyzet rövid távon bekövetkező stabilizációjába vetett hitre épülő politikai blöff.

Képinnen

Bizonyára nem Orbán Viktor az egyetlen a világtörténelemben - beleértve politikát, háborút, sportot, szerencsejátékot, bármit -, aki úgy nyert nagyot, hogy gyakorlatilag semmi érdemlegeset nem tett érte. Persze ehhez kiváló untermanjai voltak, elsősorban Gyurcsány, de ide vehetjük bármelyik bukott vagy botrányban lebukott szoci(közeli) véglényt, tulajdonképpen az egész Szocialista Pártot, titkár- és takarítónővel valamint portással együtt.

Az a kevés, amit a Fidesz hozzátett a történethez, az is rombolás volt, nem építés, és bár a politika ilyen műfaj, azért ha naiv lélekkel is, de talán várható volt, hogy a Fidesznek és vezetőinek legyen valamilyen halvány elképzelése arról, hogy ha egyszer végre és tényleg és aztánmosmár' kézbe kapják Magyarország toldozott-foldozott bárkájának büszke hajójának kormányrúdját, akkor tudják, merre induljanak vele. Ha eddig valakinek nem tűnt volna fel, elmondom: halvány lila fingjuk sincs.

Pár éve, amikor, ha nem is először, de legalábbis először nyomatékosabban felmerült, hogy akkor a "hát ez szar" helyett valami értelmeset is kellene mondani, és valamilyen alternatív javaslatot is le kellene tenni az asztalra, és ők erre azt mondták, hogy "nem mondunk semmit, mer' a gaz szocik lenyúlják az ötleteinket", még csak mosolyogtunk. Jól van gyerekek, gondoltam én is, a destruktivitás kényelme még nem tette lehetővé, hogy érdemben foglalkozzatok a problémákkal.

Aztán jött Gyurcsány, az őszödi beszéd, a randalírok és a lehetőség, hogy a Fidesz ölébe hulljon a kormányzás. Hát nem sikerült. Elkúrták. Mire felfogták, hogy ez sem fog menni, addigra kaptak egy újabb lehetőséget: a vizitdíj (és kórházi napidíj) ellenes népszavazást. Fogyott a kormány mozástere, nőtt az ellenzék népszerűsége, és mellénye.

Aztán még a világgazdasági válság/gazdasági világválság is beütött, kiderült, hogy nem csak Gyurcsány hazudott, hanem az összes nagy amerikai/multinacionális bank és úgy általában a fejlett világ összes kormánya aktív bűnsegéd volt. Megkezdődtek a leépítések, dőltek be a devizahitelek, politikai értelemben röpködtek a magas labdák, a népet az sem érdekelte, hogy ilyen szituációban is az adócsökkentés volt a varázsszó, belefért: mindenki a saját problémájával volt elfoglalva. 

És hát természetesen egy válságkormány válságintézkedései mindig automatikusan adják a populista ellenintézkedések ígéretét: visszaállítjuk a 3 éves fizetett gyermekgondozási időszakot, megszüntetjük a vagyonadót, felejtős lesz a szuperbruttósítás és egyébként is: eltörlünk minden rosszat, minden intézkedést, amit e hazug, hazátlan, nemzetáruló, népnyúzó kormány bevezetett.

S ha mindez nem lett volna elég, mint hab a tortán vagy utolsó csepp a pohárban, érkeztek az újabb öngólok, szinte futószalagon, a korrupciós, lenyúlós botrányok képében.

Nos, ekkor már nem az volt a kérdés, hogy nyer-e a Fidesz, hanem, hogy nagyon vagy rohadtul. És azt gondolom, nem ördögtől való feltételezés és óhaj, hogy ha máskor nem, legalább a várható választások előtt fél-egy évvel már igazán lehetett volna dolgozni a leendő kormányzati intézkedéseken. Még akkor is, ha egy-két lotyaszájú faszkalapot leszámítva szinte tökéletesen valósult meg a nullkommunikáció: ha nem mondunk semmit, nem érhet baj.

Képinnen

Amikor már-már azt gondolhatnánk, hogy - a népszavás pártdevianciákat leszámítva - legalább a baloldali újságírók által megütött hangvételt nevezhetjük normálisnak, visszafogottnak és körültekintőnek, akkor valahogy mindig előkerül egy ügyeletes balfasz, aki belefingik egy oredenárét mindannyiunk nulláslisztjébe, többnyire valami olyan témakörben, amelynek folyományaként újfent és sokáig lehet idegenszívűzni, nemzetárulózni és úgy általában a baloldali politikai orientációjúakat nemzetietlenséggel vádolni.

Legújabb ügyeletes hülyénk Dessewffy Tibor szociológus, akinek sikerült a most az éppen a StoryTV-n futó és egyébként általam kedvelt Á la carte c. műsor legutóbbi adásában a székely himnuszt "középszerű műdal"-nak minősíteni. (Azért ezzel a névvel magyartalankodni, kicsit erős, valljuk be.)

Írtam már arról, hogy a balliberális gondolkodók egyike-másika mennyire nem képes felfogni a sokszor valóban túlfűtött és teátrális nemzeti érzelmeket és ezáltal a nemzeti érzelem vezérelte gondolkodást. Arról is írtam már, hogy vannak tabuk a magyar közbeszélyben is, amelyekről - nyilvánvalóan sajnálatos módon - képtelenség még akár értelmes(nek tűnő) eszmecserét is folytatni, olyan mértékben nem kész rá a befogadó oldal. Egy-egy odavatett bíráló vagy éppen becsmérlő szóval vagdalkozni ezekkel kapcsolatban, pedig maga az Eredendő Bűn.

Ha megnézzük a magyarság Szent Dalait, akkor a következőket láthatjuk (az itt következők persze többnyire közismert, ezerszer leírt tények): a Himnusz a kanásznóták versformájának mintájára, ritmikáját felhasználva készült. Amikor erről tanultunk a gimnáziumban, természetesen mi is szívesen énekeltük a szövegét a Megismerni a kanászt c. nóta dallamára.

Zeneileg tekintve Himnuszunkra, megállapíthatjuk, hogy kimondottan nem éneklésre írta Erkel, ünnepségeken a vonyítást megunva sokan basszbariton dörmögésre váltanak férfitársaim közül, szóval legalábbis kényelmetlen egy "nóta".

Ráadásul, bár hangulati szempontból tökéletesen megfelel a magyar népléleknek, én magam az olasz vagy éppen a brazil himnusz zeneiségét, annak szellemiségét hozzám sokkal közelebb állónak, még ha himnikusabbnak nem is érzem.

A Szózat megzenésítése különösen nemzetietlennek tekinthető, mert bár magyar verbunkosnak hívjuk, a Habsburg befolyás miatt kétségtelenül osztrák jegyeket viselő  zenét írt Egressy Béni a korábban egyes számú, majd kettes számúvá avanzsált Nemzeti Versünkre. Mindezt a nemzeti öntudat feleszmélésének idején, szóval dupla fekete pont jár szegény Béninknek. Meg kell mondjam, gyerekként sem és felnőttként sem szeretem énekelni a Szózatot, mivel a szöveg és a dallam szinte totális különélése groteszkké teszi az egészet.

Ahogy az az ominózus műsorban el is hangzott Dessewffy szájából, a székely Himnusz 1921-ben keletkezett, és bár ezt a szociológus mintegy degradálásként mondta, a mű "fiatalsága" nyilvánvalóan semmit nem von le a magyar nemzettudatban betöltött szerepéből.

Persze hangulata tökéletesen megfelel a Trianon utáni édes-bús nemzeti jajongásnak, és Magyarországon az sem feltétlenül vált előnyére, hogy az úri közönség évtizedeken keresztül szinte kizárólag berúgva, nemzeti érzületében az alkohol által felbátorodva és feldemhedve énekelte-üvöltötte el, könnyben úszó szemekkel.

Mondhatjuk hát, hogy komplettíroztam Dessewffy mondanivalóját, de kérdem én: mennyivel jutottunk előbbre? Elárulom: semennyivel.

Persze értem én, hogy Dessewffy mit szeretett volna mondani, kár, hogy végül is nem az jött ki a szájából.

A lényeg ugyanis az, hogy semmilyen cselekedetet nem legitimálhat önmagában a Himnusz (vagy éppen a székely Himnusz) eléneklése - a 2006-os, 2007-es randalírozások során is sokszor csendült fel a Himnusz, mintegy Végső Érvként -, és senki sem lesz magyarabb netán magyarabb másoknál azzal, hogy többször danálja el ezen szerzeményeket (vagy üvölti bele érvként mások arcába - minthogy erre is volt példa az elmúlt években).

És nem lenne szabad ok nélkül, túlzottan sokszor szerepeltetni, azaz elcsépelni a nemzet dalait, főképp nem direkt politikai célzattal - ebben igenis igaza volt Dessewffynek.

Amúgy azt neki is tudnia kell, hogy ezen nemzeti énekeink már régen kikerültek a műelemzés során kritizálható szerzemények köréből. Így a székely Himnusz tekintetében is irreleváns, ha esetleg tényleg csak egy középszerű műdal. Mert ahogy az egyik beszélgetőpartner szájából is elhangzott: egyetlen nemzetet és bármely nemzet egyetlen tagját sem lehet megbántani azzal, hogy a himnuszukat degradáló kifejezéssel illetjük.

Persze legyünk őszinték: ez az "incidens" is csak egy újabb alkalom a nemzetieskedőknek a műfelháborodásra. Nyilvánvaló, hogy a Himnusz semennyivel sem fog kevesebbeket megríkatni eztán, a Szózatot sem fogja kevésbé lelkesen énekelni bárki és a székely Himnusz is ugyanolyan odaadással fog felhangzani a magyar torkokból, mint eddig is.

Ha az előző posztomban azt írtam, hogy egyeseknek felnőttként kellene tekinteni bizonyos problémákra a gyerekes dac helyett, akkor valami nagyon hasonló igaz Dessewffyre és a hozzá hasonló esztelen tabudöntögetőkre is: legközelebb tessenek gondolkozni, mielőtt beszélnek, és vagdalkozás helyett mondják azt, amire gondolnak.

Ismerve a nagy és következésképpen hierarchikus szervezetek keletkezésének, növekedésének és működésének szabályait - köszönhetően nem utolsósorban Parkinson törvényének -, nincs mit csodálkozni azon, hogy a történelmi egyházak csak rövid ideig tudták betölteni a modernizátor szerepét az elmúlt csaknem kétezer évben.

Jó ideje - ezen persze hosszan el lehetne vitatkozni, de szerintem több száz éve - sokkal inkább a nyüglődés szóval írható le működésük, még akkor is, ha a társadalomban betöltött szerepükből adódó súlyuk sok helyütt - így hazánkban is - valós erejüknél nagyobb. És valljuk be, a szekularizáció igazából még Európa több államában is csak papíron következett be, az egyház befolyása a keresztény-konzervatív politikai erőkre az összefonódásuk révén, míg a baloldali-liberális politikai erőkre sok esetben a zsarolás által elég erős (legalábbis hazai viszonylatban mindenképpen) napjainkban is.

Képinnen

Annál is inkább, mert sok helyütt az egyház tabu, amelyet sem átfogóan, sem működésének, netán ideológiájának egyes elemeit külön-külön kritizálni nem ajánlott, kizárólag a legerősebb idegzetű filozófusnak, publicistának vagy ne adj isten földi halandónak. (Az ész nélkül mocskolódók kicsiny, ám lelkes seregével nem vagyok hajlandó foglalkozni.)

Pedig sok fontos társadalmi kérdésben a történelmi egyházak, s ezen belül különösképpen a római katolikus egyház világról alkotott elképzelése, véleménye és a valóság között jól látható és mély szakadék húzódik. Amit a szexualitás, a születésszabályozás, benne az abortusszal,  a könnyű drogok használata, stb. témakörökben véleményként produkálnak, az a XXI. században még csak szánalmas próbálkozásnak sem tekinthető.

A vita nélküli esztelen tiltás vagy elutasítás amúgy is kissé idegenül hat Krisztus egyházától és földi helytartóitól, a konstruktiv eszmecsere helyett produkált dühödt fellépések pedig tovább rombolják a felvilágosult polgár szemében az egyház imázsát. Ez a magatartásforma különösen akkor érthetetlen, ha nem trottyos öregurak és hölgyek produkálják, hanem ún. kereszténydemokrata ifjak.

Legutóbbi performanszukat a múlt hétvégén sikerült előadniuk, mégpedig a kendertüntetés ellentüntetőiként. Hogy csapatuk kis létszáma - két fő! - a tárgykörre vonatkoztatva nyilvánvalóan idejét múlt és önlejárató szerepüknek szólt vagy annak a várható ténynek, hogy a nemzeti-kereszténydemokrata kormányzás elkövetkező húsz évében inkább szigorítás, mint puhítás várható a könnyűdrog-fogyasztás ügyében, nem tudni.

Jelen állapotban úgyis csak annyi ismert, hogy vannak a könnyűdrogok legalizálásáért küzdő, többnyire visszafogott és érvekre támaszkodók és vannak a hisztérikus ellenzők - mély tisztelet a kevés kivételnek -, akik sztereotípiákat puffogtatva, életüket és vérüket áldoznák azért, hogy minden köcsög drogost főbe lőjenek. Legalábbis lesarkítva.

Itt és most nem fogok sem pro sem kontra érveket felsorakoztatni a könnyűdrog-fogyasztással kapcsolatban. Mindösszesen két dolgot tartok sajnálatosnak:

1) Miközben a Fidesz prominensei mintegy húsz évvel ezelőtt a Jurta Színházban füveztek a többi normális, rendszerváltó hippivel, mindaközben jól-rosszul felfogott politikai érdekből manapság már hallani sem akarnak bármiféle értelmes vitáról a témával kapcsolatban.

2) Ráadásul az Alkotmánybíróság a rövidlátó és nyilvánvalóan stupid érvelésével - "Az alkohollal, nikotinnal, kávéval az európai kultúra 'megtanult' együtt élni, minthogy használatuk évszázados múltra tekint vissza." - valószínűleg hosszú időre lehetetlenné tette a jogi szabályozás megengedőbb irányba terelését.

Tudjuk, hogy hosszú távon és túlzott mértékben fogyasztva minden addikció - így a vallás is - káros. Mégis: aki kipróbálta már a legáltalánosabb addiktív termékeket - alkohol, kávé, cigaretta, marihuána -, az nagy valószínűséggel azt is tudja, hogy ezek küzül a marihuána jár a legkisebb és legkevesebb veszéllyel. Ráadásul helyzetkomikumként is felfogható, hogy  elnézve a vadul tiltani vágyókat, leginkább az az érzésem, hogy ebbéli cselekedeteiket valamilyen tudatmódosító szer hatása alatt végik.

A posztom kiinduló pontjához visszatérve pedig csak annyit vetek fel szelíden, hogy ha az egyházak és főként fiatal agitátoraik végre normálisan közelítenék meg a bűnös társadalom bármelyik komoly vagy fontos problémáját, azon hosszú távon maguk a vallási szervezetek is csak nyerhetnének. Ehhez azonban nem csak értelem, hanem a legnagyobb krisztusi türelem is szükségeltetne.

Képinnen

Hogy Stohl András a 10-12 ezer forintnyi nyilvánvalóan zsebbevágó kiadás - taxi vagy sofőrsegély - helyett miért választotta a tízmilliós nagyságrendű anyagi buktát, az legyen az ő és szellemiekkel nem túlságosan bőven megáldott élettársa valamint a majdani hitelezői dolga. Ámbár nem elképzelhetetlen, hogy a pénz egy része megtérül a bulvármédia révén, szóval azt most még senki sem tudja, mi is lesz a végszaldója az újabb ittas kocsikázásnak. Azt sem tudom, van-e a magyar jogrendben "vezetői engedély végleges bevonása" opció, ha van, akkor ajánlom a majdan ítélkező tisztelt bíróság figyelmébe, ha nincs, akkor a három csapással kacérkodó és okoskodó Orbán-kormány elgondolkodhatna azon, vajon nem kellene-e bizonyos esetekben két vagy esetleg egy csapás rendelkezéseket is beültetni a magyar jogrendbe.

Ugyanakkor ez az eset is túlmutat saját magán, és rávilágít arra, hogy mi magyarok - függetlenül attól, hogy gazdagok vagyunk-e vagy szegények, celebritásnak vagyunk nevezhetők vagy netán az utolsó NullaKarcsinak - hogyan tekintünk a környezetünkre, embertársainkra, a szabályokra és egyáltalán a bennünket körülvevő világra.

Régóta mondom, hogy talán nincs még egy olyan területe, cselekvéssorozata az életünknek, ahol jobban és tisztábban mutatkozna meg jellemünk, mint a közlekedés során - és teljesen mindegy, hogy gyalogosan, lóval, kerékpárral vagy autóval közlekedünk-e. Annál is inkább, mivel a közlekedésben való részvételünk feltételeit, annak szabályait szigorúan és egyértelműen határozza meg a vonatkozó jogszabály (KRESZ). Ha tehát valaki elvégzi a szükséges tanfolyamot és vezetési gyakorlatot, leteszi a vizsgát és ezzel jogosítványt szerez, akkor tudja, mert tudnia kell, hogy akkor sem ülhet ittasan a volán mögé, ha már ezerszer vezetett alkoholos befolyásoltság alatt és "nem volt semmi baj", akkor sem parkolhat tiltott helyen, ha csak öt percre ugrik be a sarki pékhez kiflit venni, és akkor is be kell tartania a sebességhatárokat, ha Fittipaldi és Niki Lauda egyenesági leszármazottja vagy látszólag az adott korlátozásnak semmilyen ép ésszel megmagyarázható oka sincs.

És mégis: a közlekedés, és főképp a járművezetés az a cselekvés, amely során talán a legtöbb szabályszegést, udvariatlanságot, taplóságot követjük el, vagy ami még elképesztőbb: ennek során akarják nem kevesek bizonyítani rátermettségüket, másoknál különb mivoltukat. Mindezek alátámasztására itt az indexen és csatolt részein is találhatunk bőséges tényanyagot: akár a parkolási szégyenfalon, akár az autózz blogban.

Persze tudom, létezik az "előfordul" fogalma, mint ahogy e sorok írója sem szent, ami a közlekedési szabályok megszegését illeti. És azt is tudom, simán előfordulhat, hogy amikor szóvá teszem egy autóstárs szabálytalankodását, lehet, hogy éppen azt a bizonyos Egyetlen Esetet sikerül kipécéznem, s így némileg jogtalanná válik a méltatlankodás.

Azonban tovább megyek: a legfelháborítóbbak sokszor nem is maguk a konkrét cselekmények, szabálytalanságok, hanem úgy általában a lépten-nyomon tapasztalható szarok rá (- A tengerben él, és rohadtul nem érdekel, mi az? - Szarok rája.) mentalitás. Mert miközben boldog-boldogtalan felzúdult és kifejtette sarkos véleményét Stohl "Tűzvonalban" András megmagyarázhatatlan és éppen ezért is felháborító újrázásán, mindaközben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy e honban csaknem mindannyian kis stohlandrások vagyunk. Nem kell hozzá órákat sem eltölteni a forgalomban, hogy bőséges tapasztalatot szerezzünk minderről: a nem is piros, hanem mélybordó lámpán való utolsó utáni-utáni pillanatban történő áthajtókról, a sebességkorlátozó tábláknál ugyanazzal a sebességgel tovarobogó, nemcsak a féket, de még a motorféket sem használó őrültekről, a záróvonalon vagy beláthatatlan kanyarban előzőkről, a furakodókról, a vészvillogós forgalomelzárókról és így tovább. És nem egy-egy kirívó esetről van szó, hanem tömeges, már-már általános (közlekedési) moráltalanságról.

Az okokat nyilván hosszan lehetne elemezni, akár még pszichológiai (pszichiátriai) szakdolgozatot, tanulmányt is lehetne írni belőlük. A lényeg azonban az, hogy mindez tovább mutat önmagánál. Ahogy az egyik blogíró kolléga fogalmazta: Magyarország nem azért nem élhető ország, mert az MSZP uralkodott nyolc éven keresztül vagy mert most majd húsz éven át Orbán Viktorral kelünk-fekszünk, hanem amiért eddig is az volt, az általános köcsögmagyar mentalitás miatt.

Stohl András esete bármekkora sajtóvisszhangot is kapott, korántsem egyedi. Viselkedése és minden magáról megfeledkező, a szabályokon átlépő vagy azokat önkényesen újraalkotó humanoid példája megmutatja: a változást nekünk, magunknak kell elkezdeni, és nem a szomszéd meggyőzésével, kioktatásával, hanem azzal a bizonyos önvizsgálattal.

Mert ha csak annyi történne, hogy holnaptól mindenki legalább 95%-ban betartaná a közlekedési szabályokat, már érezhető lenne a javulás. Addig minden csak duma marad.

Alig két hete jelent meg egy cikk az indexen arról, hogy immáron uniós projektté vált az üzletek vasárnapi zárva tartása. Nem véletlen, hogy éppen a KDNP (KiDerült, hogy Nincs is Párt) állt politikai értelemben a kezdeményezés élére hazánkban, mivel az egész ötlet szellemi színvonala hozzájuk illeszkedik a legjobban, bár az Orbán vezette Fidesz is küzd, mint malac a jégen. 

Teljesen nyilvánvaló, hogy pro és kontra is sok-sok érv hozható fel a vasárnapi nyitva vagy éppen zárva tartás mellett. A cikk is hivatkozik egy tanulmányra, és ne legyen kétségünk afelől, hogy számtalan informális érv is napvilágot lát majd hazánkban is: lesz köztük olyan névtelen nyilatkozó, aki felháborodottan közli majd, hogy a hitélete sínyli meg a vasárnapi munkát, de nyilván lesz olyan is, aki elmondja majd, hogy a vasárnapi bérpótlék nélkül éhen halna. Ezen a nyomvonalon tehát valószínűleg nem juthatunk előre, ha valamilyen normális megoldást keresünk a problémára (érdekel egyáltalán valakit, érdeke egyáltalán valakinek, hogy normális megoldás szülessen?).

Bár a hivatkozások között rögtön felütötte fejét a neoliberalizmus ekézése, én mégis két aspektust tartok megfontolandónak, mielőtt egy szokás szerint rossz szabályozás születne.

Az egyik, ha nem is neoliberális, de mindenképpen a sokat átkozott kapitalizmus egyik alappillére: a kereslet-kínálat törvénye.

Óbudán (is) van egy éjjel-nappali kisbolt, amelynek nem számítanak az ünnepek, karácsonykor is nyitva van: a tulajdonosoknak nyilván így éri meg. (Tudom, többen épp a kis boltoknak adnának mentességet vagy legalábbis döntési jogot, de a tanulság általános érvényű.)

A nagy boltok (szuperek, hiperek) esetében az a hivatkozás alap a nyitva tartás ellenzésénél, hogy a dolgozónak nincs választási lehetősége: ha beáll a céghez, akkor kell dolgoznia a vasárnapokon is. Vagy legalábbis bizonyos vasárnapokon.

Én ezzel szemben megfordítanám a dolgot: ha van kereslet, azaz vásárló, és van a vasárnapi munkára jelentkező dolgozó, akkor miért kellene megakadályozni, hogy a kereskedelmi egység nyitva legyen? Márpedig higgyék el: vásárló és a hétvégi munkára jelentkező dolgozó is lesz mindig.

A másik fontos aspektus a családokra való hivatkozás. Ezzel kapcsolatban azonban el kell szomorítanom a sok tiltakozó ájtatos manót: egy család minősége nem azon múlik, hogy vasárnap együtt vannak-e vagy sem, pláne nem azon, hogy mennek-e vagy együtt mennek-e templomba.

Persze korántsem mindegy, hogy egyáltalán van-e olyan nap, amelyet a családok együtt tölthetnek. De ne legyünk álszentek: orvos, mentős, tűzoltó, rendőr, katona és még ki tudja hány szakma van, ahol nem számít az ünnep- és vasárnap.

E sorok írója maga is olyan családba nősült be, ahol az apuka az átkosban - katonatiszt lévén - sokszor hetekig vagy hónapokig távol volt a családjától, mégis teljesen átlagos és normális családnak mondható az övék (miénk).

Az persze egy más, de természetesen fontos, ha nem az egyik legfontosabb kérdés, hogy a hétvégi illetve ünnepnapi (túl)munka szabályozását úgy kell megalkotni, pontosítani, hogy a hétvégi munkáért bérpótlék járjon, és egyetlen munkakörben se lehessen kötelezni a hétvégi munkára havonta kettőnél (egynél?) többször a munkavállalót.

Sajnos még mindig él az a reflexió az államigazgatás képviselőiben, hogy a tiltás a legegyszerűbb módszer bizonyos dolgok kezelésére, de higgyék el: a gondolkodás felszabadít. Vagy hogy stílszerű legyek: a kezdeményezés képviselői ballagjanak el most vasárnap a templomba, és kérjék az Úr áldását és megvilágító bölcsességét a ténykedésükre.

*Nem tévedés és nem elgépelés a címadás, hanem tisztelgés anyai nagyanyám nővére előtt, aki így mondta ízesen a vasárnapot.

2002-ben - sok egyéb más mellett - a 168 Óra szerkesztőségét és főszerkesztőjét is annyira meglepte a szocialisták választási győzelme, hogy Mester Ákos kínjában nem tudott mást sikeríteni főcímként és vezércikke témájául, mint hogy "Sokat fogunk röhögni!", utalva arra, hogy majd biztosan milyen mókás lesz a szoci-szabaddemokrata kormányzás. Nem lett az.

A pórnép persze legalább húsz éve tudja, hogy az igazán nevetséges, felhőtlen kacagást kiváltó dolgokat mégiscsak a jobboldali, ún. nemzeti kormányok tudják produkálni. Ennek ellentételezéseként az igazán vérlázítókat viszont az ún. baloldali kormányok. Ezt tekinthetjük egyfajta műfaji sajátosságnak is, hiszen ahogy elég nehéz lehetetlen elhinni, hogy a szinte kizárólag a lé lenyúlásával foglalkozó balliberális politikai formációk bármilyen hagyományos érték mellé állása vagy annak felvállalása egy csöppet is őszinte, ugyanúgy adja magát, hogy abban a pillanatban, amikor (nemzeti) érzelmeket csempészünk a politikába és a politikai kommunikációba, vagy ami még rosszabb, érzelemversenyt kezdünk rendezni a politikában, abból igen mulattató dolgok sülnek ki. Még akkor is, ha sokaknak tetszik!

Nekem már régóta az az érzésem, hogy valahol, valamikor, valakik hülyeségmondási versenyt hirdettek a amagyar közélet szereplői számára. A fődíj valószínűleg impozáns lehet, viszont úgy tűnik, hogy sohasem lesz eredményhirdetés, vagy ha igen (netalán meg is történt), egyesek már annyira hozzászoktak a permanens forradalomhoz versengéshez, hogy képtelenek leállni.

Orbán Viktor faszságmondási karrierje valamikor az ún. dakota közmondások köztudatba emelésekor kezdődött. Bár sokáig azt gondolhattuk, hogy a két csúcspontot a 2002-es, majd a 2006-os választási vereség után érte el, a nemrégen kezdődött hadovaáradata már eddig is számtalan örömteli percet okozott, és biztos vagyok benne, hogy hosszan tartó rekeszizomlázzal fenyeget.

Persze ebbéli tevékenységét rendkívül mulatságos untermanok segítik. Az elmúlt időszak alaphangját, a felütést számomra Pokorni Zoltán tanár úr, Hegyvidék Turulügyi Főelőadója adta meg a következő mondattal:

"Mindenkinek meg kell értenie, hogy ha kormányra kerülünk, nincs több lopás. Annak, aki először belenyúl a kasszába, le lesz vágva a keze"

Nyilvánvaló, hogy mindenki, aki még nem vesztette el teljesen a realitásérzékét, az a hasát fogta vagy a térdét csapkodta a röhögéstől. Talán nem csak nekem sejlett fel egy kép, amelyen a teljes Fidesz Fekete Lovagként álldogál a nemzetiszín zászlóerdő előtt, ámbátor Holdrabló rámutatott egy érdekes aspektusra, mely szerint a fenyegetés csak az első belenyúlóra vonatkozik.

Úgy látszik, nemcsak a fővárosi tömegközlekedésnek vannak kritikusai. A következő képet Vigántpetenden fotóztam, értem is, egyedül a "C" utáni aposztróf tekintetében vagyok kissé bizonytalan. Ellenben a kép jobb szélén látható "KULTÚR" felirat tökéletes egységet alkot a táblával.

Kicsit kicsinyellem ezt a Nagy-Magyarország matricát, nem csak azért, mert maga az elnevezése miatt is lehetne nagyobb, hanem mert van ott még hely, a tisztán (ki)látás meg nem alapkövetelmény ebben az országban.

Teljesen nyilvánvaló, hogy a festők késlekedéséről és így hibájáról van szó:

L'Oréal Two-third. Egyedülálló Magabiztosság, Leszarok- mindenkimást, és Vérszomj-formulával.

Two-third: mert megérdemeljük!

Vajon a Vörösmarty téren megjelentek közül hányan értik azt a szót, hogy "oligarcha"?

Na kérem, a Józsi - a mi Józsink - marketingesei is beszálltak a fenti szórólappal a Ki tud alacsonybban repülni c. választási versenybe.

Már annak idején, amikor Dr. Orbán Viktor Örökös Miniszterelnök Úr, Minden Magyarok Vezénylő Tábornoka kitalálta a "Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!" futballszlogen politikai céllal történő felhasználását, szóltam, hogy nem kellene alászállni a meciari mélységbe, másrészt viszont, aki a futballpályán (Meciar speciel a boxringben) szocializálódott, kétségkívül nehezen szakad el a sport környékén általánosan tapasztalható szellemi színvonaltól (khm, megpróbáltam a végletekig PC lenni).

Erre a hajrázásra (nem a headbangről beszélek) a szocik előjönnek a "Ki a jobb?"-formulával, ami minimum beszarás. Elvtársak, kérem szépen, nem a május elsejei, vállalatok közötti kispályás lángosevő bajnokságban vagyunk, hanem ha jól sejtem, ez a XXI. század. Ha pedig így van, tessenek értelmes embereknek értelmes üzeneteket megfogalmazni.

Úgy gondolom, dr. Tóth tett annyit a kerületéért, hogy nem szorul rá az ilyen kisstílű, fideszes szövegekre. Gyerünk, merjetek felnőttek lenni!