Magyaridióta

Addig is meditálásra javaslom a következő képet, mivel amikor én először láttam Daewoo Ticón "szárnyat", komolyan elgondolkoztam azon, nem lenne-e jobb, ha gyorsan elpusztulna ez a világ.

Avagy hogyan próbálja nővel eladni szolgáltatásait az Opten Informatikai Kft.

képinnen

Megszólíttattam plázaügyben, sok egyéb más mellett köszönhetően az egymondatos blog terjedelmi korlátaiból fakadó leegyszerűsítő - valójában lényegre törő - véleményem okán.

Nem kerülöm ki a felhívást a keringőre, lássuk, mi a bajom a bugyután "plázastop"-nak hívott kezdeményezéssel.

Írhatnám egyszerűen azt is, hogy pusztán annyi a probléma, mint a legtöbb politikai tárgyú és leginkább célú kezdeményezéssel: ismét nem sikerül a lényegről beszélni, pedig ha lehetne valamitől más a politika, akkor attól bizonyára lehetne, hogy végre a lényeges kérdésekről - talán az egyetlen lényegesről - beszélnének az urak, de nem.

A politika lényege a hatalom megtartása és megszerzése. Mindenki, aki azt gondolja - abban "hisz" -, hogy a politika célja holmi közérdek érvényesülése, az a szememben naiv, idealista teremtmény, aki - mivel a politika célján és tartalmán kívül álló dolgokról (vágyakról) beszél - óhatatlanul nem a politikáról értekezik.

Az LMP nevű párt, egyebekben meghatározhatatlan ideológiájú formáció, szintén politikai képződmény, és mint ilyen, óhatatlanul a hatalomhoz való viszonyát alakítgatja. Abban a pillanatban, hogy nem így tenne, már nem politikai, hanem valamilyen más szerepet töltene be, ami egy politikai párttól merőben szokatlan, és valljuk be: öngyilkos cselekmény lenne.

A másik fontos tétel, hogy gazdasági értelemben a politikai formációk önmagukban nem életképesek, hiszen nem rendelkeznek gazdasági potenciállal, ám mivel működésük erősen forrásigényes, ezért ki vannak szolgáltatva a gazdasági élet szereplőinek. Nyilván az LMP is.

Tudom, sokan vannak, akik az eddig leírtakkal nem képesek azonosulni, mert álmaikban a politikusok a nép üdvéért keményen dolgozó, "kiemelt" polgárok, de ki kell ábrándítsak mindenkit: ha valakivel E.colis almát etetnek és megmurdel, akkor nincs az az üvegkoporsó, nincs az a kő és nincs az az ügyetlen törpe, aki fel bírná támasztani az illetőt, vagy röviden fogalmazva: felnőtt fejjel mesékben hinni nem jelent jót az álmoskönyvek szerint.

Mint a Kádár-kor gyermeke, határozottan emlékszem, hogy annak idején uszkve kilencmillió ember várta, hogy a szocialista államot, társadalmat és nem utolsósorban gazdaságot felváltsa a szebb és remélten jobb demokrácia és vele együtt a személyes gazdasági érdekek érvényesítését lehetővé tevő kapitalizmus. Ez megvalósult, senkinek sem lehetne panasza, és mégis van, mert nem így képzelték a kapitalista rendet.

Nos, látni kell: aki holmi emberarcú kapitalizmusról beszél (álmodozik), ahol a gazdaság szereplői a profiton kívül figyelembe vesznek társadalmi igényeket, közösségi érdekeket, az nem ért semmit a kapitalista gazdaságból és úgy általában: az emberi evolúció természetéből.

Semmi esetre sem úgy, mint Bakács Tibor.

A zsebtolvajlás, a bicikli- vagy autólopás, a betöréses lopás és a hasonló alműfajok bár régóta ismeretesek, közös jellemzőjük, hogy nem biztosítanak hosszú távú, stabil megélhetést, ezért óhatatlanul magukban hordozzák a bűnismétlés lehetőségét.

Lopni először is úgy kell, hogy ne látszódjék lopásnak. Másrészt - hasonlatosképpen az "egy életben elég egy jó ötlet" elvhez - egyetlen jó lopással holtig tartó egzisztencia nyerhető és teremthető.

A jó lopás egyik válfaja a megbízások elnyerése kenőpénz ellenében. Az a legjobb, ha cégünk olyan tevékenységet végez, amelyre mindenképpen szüksége van valakinek, legjobb, ha az államnak. (Ha muszáj lenne példát mondani, én például olyan céget szeretnék birtokolni, amelyik a teljesen soha fel nem újítható Parlament épületének renoválását végzi folyamatosan, plusz Mátyás templom.)

Az is jó módszer - bár később kétségtelenül dolgozni kell vele -, ha más vagy mások által felépített, jól működő céget szerzünk meg, lehetőleg kedvező áron. A metódus már korábban sem volt ismeretlen Magyarországon, ám a mindenkori Fidesz-kormányok(hoz közeli, leleményes, okos emberek) mindig is jeleskedtek a módszer alkalmazásában - mostanában egyre több helyről hallani az eljárás felélénküléséről.

A módszer lényege az, hogy kiszemelünk egy jól működő vállalatot, és a tulajdonost megkínáljuk a cégérték töredékével (mondjuk 40%-ával). Ő erre persze nemet fog mondani, mire mi: 1) felmondatjuk a bankos haverjainkkal a cég hiteleit; 2) vizsgálatot kezdeményezünk az apehos haverjainkkal a cégnél; 3) ha szerencsénk van, valami egyéb vaj is van az ügyvezető/a tulajdonos füle mögött, annak kivizsgálására meg mozgósítjuk rendőri/ügyészségi haverjainkat.

A lényeg, hogy mire a pali kettőt pislant, nemhogy cége nincsen, mert húgyért-szarért megszereztük, hanem még jó, ha a személyi szabadságát megtarthatta.

Mi pedig szólhatunk az állami beruházásokról (pénzekről) döntő haverjainknak, hogy van egy jó referenciákkal rendelkező vállalatunk, amely kész a megbízások teljesítésére.

A szlovák "taxis".

A hír: Orbán: Tűzcsapokat nyitni dezertálás.

Amikor XVI. Lajosnak egyik minisztere hírül vitte, hogy Párizs népe felkelt, elfoglalta a Bastille-t, s kezébe vette a hatalmat, Lajos elképedve kiáltott fel:

– De uraim, hiszen ez lázadás!

– Nem, felség, ez nem lázadás, ez már forradalom – javította ki a főminiszter a királyt.

Az eredeti képet innen kölcsönöztem.

Nem tehetek róla, de lépten-nyomon sikerül olyan technikai megoldásokba ütköznöm, amelyek két dolgot is felvetnek:

- az egyik, hogy ebben az országban szerintem ha akarnánk sem tudnánk jól működő rendszereket létrehozni - úgy látszik, képtelenek vagyunk rá;

- a másik - részben összefüggésben az előző ponttal -, hogy valószínűleg rendszertesztelésből kellene élnem, mivel - bár nem tartom magam hülye palinak - nem egyszer bukom meg látszólag egyszerűnek tűnő feladatok megoldásával vagy buknak meg nálam egyszerűnek tűnő rendszerek a túlbonyolítottságukkal, kinek hogyan tetszik. Azaz elmondható, hogy ha valamit idelle tud használni, az jól van összerakva, ha pedig nem, akkor az korrekcióra szorul, mert az átlagember sem fog boldogulni vele.

Nem vagyok ügyvéd, könyvelőnek pedig éppen hogy csak nevezném magam, ami annyit jelent, hogy évente egyszer van szükségem a NetLock MOKKA hitelesítő szoftverre. Illetve magára a szoftverre tulajdonképpen évente sincs szükségem, ma viszont szerettem volna valamit megnézni az egyik olyan fájlban, amely ezzel a rendszerrel nyitható meg.

A programot tavaly raktam fel, most azt írta ki, hogy lejárt a próbaidőszak, és legyek szíves, frissítsem a szoftvert. Rögvest fölpattantam a honlapjukra, ahol két opció fogadott: "MOKKA letöltése" valamint "MOKKA frissítése". Ja, és az az információ, hogy a program használata ingyenes, csak egy regisztrációhoz kötött.

Nosza, frissítsünk, gondoltam. Frissítést követően megpróbáltam elindítani a programot, amikor is a poszt elején látható, Schmitt-díj gyanús hibaüzenet fogadott. Ha már mindenképpen kretén módon kell fogalmazni, akkor én azt írtam volna: "A program kipróbálási idejét manipulálták."

A másik: regisztráljam a szoftvert. Oké. A szoftvert a szoftver elindítását követően a szoftver menüpontjából lehet regisztrálni. Ha nem indul a program, nem lehet regisztrálni. Ilyenkor elképzelem a fejlesztőt, amint elmegy pisálni: először nyilván elereszti a pisit, majd lehúzza a vécét, végül letolja a nadrágját. Így tudom elképzelni.

Nem fűztem hozzá sok reményt, de legyalultam a progit a gépről, és megpróbáltam újratelepíteni. A telepítő- és a frissítőfájl természetesen ugyanaz. Ha véletlenül mégsem ugyanaz, legalábbis a nevük ugyanaz. Újabb jó pont a fejlesztőknek. 

A hibaüzenet ugyanaz volt. Semmi gond, megpróbálok segítséget találni. A GYIK-ben ezt találtam:

Miért kapok "A kipróbálási ideje a programnak manipulálva lett. (...)" üzenetet?

Sajnos a program 2.0.2.970 verziója érzékeny arra, hogy ha a gépen a dátumot átállítják, amely elsősorban a könyvelők esetén gyakori szokás. Az ennél frissebb szoftver verzió telepítésével a hiba a továbbiakban nem jelentkezik. A friss telepítést követően elképzelhető, hogy újra kell regisztrálnia az alkalmazást.

Mi az, hogy átállítjuk a dátumot? Egyszer vagy többször? Tévedésből vagy direkt? Az elmúlt egy évben vagy egy hónapban? Nézi ezt a szoftver, vagy csak megvizsgálja, hogy egyszer Pistike módosított a dátumon, és onnantól kezdbe Mokka Bácsi büntet?

A honlapon lévő verzió száma 2.7.6.1060, tehát elég régóta sikerül görgetni ezt a problémát. A 2.0.2.970-es verziónál öregebbet nem találtam a neten, igaz, a keresésre már nem szántam tíz percet sem.

Közben rájöttem, hogy annyira nem is fontos az az információ, amit meg akartam nézni. Ha majd lesz időm, keresek egy szűz gépet és megpróbálom arra felrakni a szoftvert.

De nem biztos.

Az ember azt gondolná, hogy díjbekérővel ügyeskedni, azaz egy számlának látszó díjbekérő bizonylattal megpróbálni kicsalni a címzettől a pénzt, már rég nem divat.

Igaz, az ember azt is gondolná, hogy egy bizonylat vagy díjbekérő vagy számla, de semmi esetre sem díjbekérő számla.

Ugyanígy gondolhatnánk, hogy kiment a divatból a közismert vállalatnévre vagy szolgáltatásra hasonlító nevű cég általi hasonló - többnyire alacsony költséghányadú - tevékenység általi haszonszerzés (nyerészkedés).

Talán az sem teljesen ördögtől való gondolat, hogy egy nyilvános adatbázisból elérhető adat újabb nyilvános elérhetőségének biztosítása nem kevés pénzért, már nemcsak közelíti a tisztességtelen piaci magatartás fogalmát, hanem térdig gázol benne.

Nos, a TBF Intermédia Kft. csupán az előbb felsoroltakkal nincs tisztában, vagy nagyon is tisztában van, ennek ellenére egy "Díjbekérő számla" című bizonylattal és egy mögé rakott előfizetői szerződéssel próbál meg úgy kihúzni csaknem bruttó harmincezer forintot a megcélzott gyanútlan cégek zsebéből, hogy a valószínűleg a MATÁV telefonkönyvéből kiszedett adatok nyilvánosságra hozását vállalja.

Innen javaslom, hogy hagyjanak fel ezzel a tevékenységgel.

Az eset 2006-ban történt egy tavaszi Fidesz-nagygyűlés után, a képet sohasem fogom elfelejteni.

Az Árpád-hídnál szálltam fel a metróra, Újpest felé tartottam. A kocsiban volt szabad ülőhely, ám egy inkább hatvan-, mint ötvenéves bajszos bácsika mégsem ült le, hanem a kocsi végében, a szervizajtó előtt álldogált.

Egy régi, kopott szövetkabátot viselt, fején egy szintén sok vihart látott sapka volt. Teste előtt összekulcsolt kezeiben egy nemzeti színű papírzászlót szorongatott. Lehetett tudni, hogy a gyűlésről jön. Arcán nem látszott lelkesedés vagy öröm, inkább elgondolkodónak vagy egy nagyon picit zavartnak, szorongónak tűnt.

Egy volt közülünk, egy átlag magyar ember, nagy valószínűséggel egy becsületesen, tisztességesen ledolgozott élettel a háta mögött, egy élet megaláztatásaival, örömeivel és bánataival. És nyilván reményeivel, ha nem is a maga, hanem talán a gyermekei sorsát, jövőjét illetően.

Ott, akkor a szívem sajdult bele a látványba. Abba, hogy tudtam: hamis illúziókat táplál, és a politika csak kihasználja. Kihasználja az érzéseit, a vágyait, a reményeit. Abba, hogy olyan reményeket kelt a politika a vágyaihoz, amelyeket soha nem fog beteljesíteni. Abba, hogy azok, akiknek a zászlót lengette, semmibe veszik és senkinek nézik, és azok fogják átverni a legjobban, akikbe mint utolsó szalmaszálba kapaszkodik.

A tehetségkutatónak nevezett, de valójában az esemesezésre hajlandó televíziónézők megkopasztására szervezett műsorokról már kifejtettem a véleményemet. (képinnen)

Ilyen tévéműsort azóta sem néztem (láttam), egészen a múlt szombatig, amikor is egy családi hétvége keretében "kénytelen" voltam nyomon követni a Csillag születik aktuális adását.

Előre is elnézést kérek a CSISZ- (okádnom kell már a rövidítéstől is) rajongóktól, ha nem nevükön nevezem az aktuális díszmajmokat, de nem óhajtottam azzal terhelni az agyamat, hogy hullócsillagocskák igazi vagy művésznevének megjegyzésével bajlódjak.

A produkciók persze többé-kevésbé rendben vannak, mondjuk egyik sem kiemelkedő, legkevésbé az éneklő kisfiúé, főleg ha figyelembe vesszük, hogy ma már minden második állampolgár az éneklés révén akar érvényesülni, elég, ha csak a Pick-dolgozókra, mészárosokra és hentesekre gondolok is. Nem tagadom, nyilván nehéz újat (könnyebb ujjat) mutatni, de szegény harmonikás gyerekről is az a Máriusz vagy Márió (bár lehet, hogy Máriusz csak egy van, a "véresfejű") jutott eszembe, még akkor is, ha dicsérendő az az igyekezet, amellyel a klasszikus zenét próbálták népszerűsíteni - de miért megint Vivaldi, kérdezhetném.

A tánci-táncik sem voltak feltétlenül rosszak, bár a Gomes (ez megragadt valahogy) gyerek kimondottan idegesítő volt a számomra, igaz, hogy én nem értek a művészethez.

Hanem az a vak leányka! Csak azért nem teszem fel a kérdést, hogy ő mi a nádvágó rettenetes hímtagját kereste ott, mert tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ő az aljas és cinikus kereskedelmi televíziózás legújabb áldozata, aki révén még több zsetont akar kaszálni az RTL Klub.

A produkciójára nem vesztegetek sok szót, maradjunk annyiban, hogy ennek a lánynak semmi, de tényleg semmi keresnivalója a showbizniszben: tehetségtelen, színvonaltalan nulla, amit előad, egy-egy budapesti aluljáróban különb produkciókat láthat-hallhat az ember, ha még ugyan Tarlós nem lövette le az összes megélhetési utcazenészt.

Még mielőtt bárki nekem esne a szenvtelenség és az együttérzés hiánya vádjával, csendben elsusogom, hogy az apám vak, szóval én nem esélyegyenlőségi reklámokból (igen, akkor is megdugnám Görög Zitát, ha süket lenne) és ami még fontosabb, nem a televízióból ismerem a "nyomorék" emberek problémáit, hanem testközelből.

Sohasem szerettem, ha valamit nem értékén mértek, azt is figyelembe véve, hogy a teljesítményt annak körülményeivel együtt kell értékelni. Ugyanakkor a vakságnak semmi köze az énekhanghoz, tehát számomra nem lesz jobban szerethető egy rossz (vagy megengedőbben: semmilyen) énekes attól, hogy nem lát. És ugyanígy: Andrea Bocelli esetében viszont a legkevésbé sem számít, hogy nem lát.

Az eset megítélése kapcsán a zsűriről nem érdemes beszélni. Mivel nem ők döntenek a továbbjutásról, hanem a pénz, a szakmai (vagy szakmaiatlan) véleményük a legkevésbé sem számít. Ennek megfelelő is a mutatott teljesítményük, bírálatról szó sincs, ellenben majd' mindegyik produkciótól elélveznek egyenként és mint zsűri, egyben is.

A csatorna viszont szégyellhetné magát, ha ugyan bármelyik médiaszemélyiség képes lenne még őszinte emberi érzésekre és/vagy azok kimutatására. Ez a vak kislányos húzásuk jócskán alulmúlja Alekosz pisiszexes hímtaglengetését is: mert míg ez utóbbi csak simán gagyi, abból is az obszcén típusú, addig egy "nyomorék" embernek látszatreményt nyújtani, szerepeltetése által elhitetni a nagyérdeművel, hogy a csatorna nemcsak foglalkozik, de törődik is a fogyatékos emberekkel, és mindezzel nem kevés pénzt kihúzni az együttérző - ám ostoba - nézők zsebéből, nos ez már aljasság.

Kezdem azt gondolni, hogy Stohl járt a legjobban...

A társadalmi szervezetek pénzbeli támogatásával kapcsolatban valószínűleg nincs annál találóbb és frappánsabb megállapítás, mint az, amelyet a 11. Arc kiállításra készített az egyik pályázó, és amely arra figyelmeztet, hogy akinek igazán szüksége lenne az adónk 1%-ára, annak nem telik óriásplakátra. (képinnen)

Mára már széles körben közismert, hogy nem egy alapítvány, szervezet foglalkozik "üzletszerűen" az adománygyűjtéssel, amely adományok jelentékeny része marketingre és részben ezáltal is, magánzsebekbe vándorol. 

Persze mindenki annyit (és csak annyit) vegyen ebből magára, amennyi rá vonatkozik, mindenesetre elgondolkodtató az előbb hivatkozott blogbejegyzés következő bekezdése:

Szóval az a történet, hogy az hirdet, akinek pénze van. Aki hirdet, annak több felajánlás érkezik, hiszen többen látják. Így aki sokat hirdet, annak még több felajánlás érkezik, amiből még több pénzt kap, amit mire költ? Bingó! Hirdetésre, hogy kapjon pénzt. Hát nem zseniális?

Az úriemberség szabályai szerint, az abortuszról szóló vitából először is zárjuk ki a férfiakat.

Ha ez megtörtént, jöhetnek azok, akik még nem szültek estek teherbe/nem tűnődtek gyerekvállaláson, azaz nem voltak döntési helyzetben.

A vallásosak kizárása evidencia, hiszen olyan elvek alapján alkotnak véleményt, amelyeket egy láthatatlan lény és állítólag alkotott.

Majd jöhet a harcos feministák kizárása, akik véletlenségből női testben születtek meg a férfi agyukkal, a férfiakat pedig már az elején kizártuk.

Az a "maradék" nyolc-tíz értelmes és racionális nő meg csak ki tudja találni a legjobb megoldást...

Amikor Magyarország Örökös Miniszterelnöke, a Fülkeforradalom Vezénylő Tábornoka, dr. Orbán Viktor csatár kijelentette a Parlamentben, hogy "minden magánérdeket kisöprünk az állam működéséből", és mostantól már csak és kizárólag a köz érdeke fog számítani, a szemeim előtt felvillanó Simicska, Pintér, Csányi és Orbán Győző portrék keltette harsány hahota ízébe keveredett valami kesernye is, mivelhogy az elmúlt évszazázadok alatt már hallottam pár tucatszor ilyen ígéreteket, és azoknak mindig rossz vége lett: háború, éhezés, hó és halál. (képinnen)

Nemcsak feltéve és megengedve, hanem egyenesen remélve, hogy ez utóbbiakra már soha többé nem kerül sor ebben a kontextusban - lévén például, hogy a hó sportcélú felhasználásának nagy barátja vagyok -, azért van a kijelentésnek valami diszkrét (ordenáré, tapló) bája.

A politikai anekdota és emlékezet szerint Orbán többek között azt rótta fel Antallnak - tudják, a kárpótlásos, lemerülős-kibekkelős Antallnak, aki a halálos ágyán Orbán kezébe helyezte a hazai konzervativizmust -, hogy nem vett maga mellé és nem erősített meg egy magyar vállalkozói kört. Kétségtelen tény ugyanis, hogy egy székház-eladásból kiindulva jóval nehezebb gazdasági hatalmat építeni, mint ülni a piros műbőr fotelokkal berendezett MSZMP-székházban, és Apró Piroskától telefonos segítséget kérve privatizálni.

Nos, ha eddig talán nem is hozták be a lemaradást az Erkölcsösség Lovagjai, a fideszes fiúk, főként a történelmi lehetőséggel a kezükben minden esélyük megvan arra, hogy be is előzzék a démonizált "kommunistákat". Akiknek, ha jól megy, írmagjuk sem nagyon marad, hiába hivatkozik mindenki a parlamenti picsi-pacsi barátságra, mivel a totális és totalitárius hatalom megváltoztatja a kényszerbarátságokat is.