Bár az index - és annak részeként a Velvet - médiamunkásai messze földön híresek vérgeci stílusukról, legelészve az eurovíziós dalfesztivál döntőjét követő, legkülönbözőbb helyeken találomra merített kommentek között, a velvetes tudósításnak címül adott "Gyász: Wolf Kati  csak a 22. lett, nyert Azerbajdzsán" korántsem áll messze a valóságtól.

Az internetes világban a csalódottság egyértelműen érzékelhető volt, elenyésző számban nyilatkoztak csak meg azok, akik a helyén tudták kezelni a történéseket. Az én kedvencem egy hölgy rövid véleménynyilvánítása volt, aki csak annyit írt: "Tragédia". Ja persze, az, hogy iszaptározó vagy atomerőmű baleset miatt emberek halnak meg és ezrek válnak földönfutóvá, az nem tragédia, de az, hogy egy himihumi versenyen, ahol a nézők szavazata dönt, ott a mi versenyzőnk rossz (?) helyezést ér el, az tragédia.

A tárgykörben a világ természetesen vasárnap nyílt ki, Michael Knighttól kezdve a hvg-ig mindenki a kudarcot döntőben történteket elemezte és elemzi azóta is, nekem meg ismételten az jutott eszembe, hogy milyen gazdag és problémáktól mentes országba volt szerencsém születni, ahol ez a kis bulvárszínesnek tekinthető eseményecske jelenti a legnagyobb gondot...

De menjünk sorba.

Valljuk be, van abban valami pikáns, amikor Tóta W. - halvány értelmet keresve egy szellemi értelemben erős kihívásokkal küzdő nép soraiban, ráadásul egy eléggé értelmetlen dolog kapcsán - a talán legkisebb rosszat jelentő, valamelyest logikus gondolkodásért és döntésért lobbizik.

A történelem és a szegény, ámde esemesekre pénzt mégsem sajnáló magyar nép persze azóta megoldotta a problémát: Alekosz nyerte a versenynek talán csak a legnagyobb jóindulattal nevezhető öklendezést.

Akárki akármit is állít, a végeredmény elég régóta megjósolható (tudható) volt, és ennek részeként az is nyilvánvaló lehetett, hogy a finálét megelőző bulvársajtó-próbálkozás a Jerzy néven futó szegény, szerencsétlen, árva pornós gyerek esélyeinek feltornászására csupán azt a célt szolgálta, hogy a kijelölt győztes esélyeit némileg megkérdőjelezve fokozza a szavazási kedvet.

A véleményemet már ezen a blogon is kifejtettem a valóságshownak nevezett televíziós pöcegödörről, és nem is gondoltam, hogy ennél többet bármikor hozzá kívánnék tenni a dologhoz. A Való Világ negyedik sorozatának indulása alá is támasztotta ezt a hozzáállásomat, ám a műsor végül mégis bevonzotta a magyar népet, olyannyira, hogy a XXI. századi magyar fikaliberális újságírás központi alakja is fontosnak tartotta megszólalni az ügyben. Pedig a dolog nem ér ennyit.

Először is, mindannyian tudjuk, hogy a résztvevők egyáltalán nem érdekes vagy még kevésbé tartalmas személyiségek, sokkal inkább egy "konzumidióta" sztendernek megfelelő hétköznapi emberek.

Akik persze lehetnek szépek és kívánatosak, de akiktől az összetett gondolkodás elég távol áll, következésképpen az, amit a nézők taktikázásnak gondolnak, az nem más, mint egy éti csiga eszmefuttatása arról, hogy jobbra induljon el vagy balra.

Annál is inkább, mert egy ilyen tévéműsorban a szabad akaratról legalábbis csak erős korlátozással beszélhetünk: van persze egy szabadságfok, hiszen - ahogyan ez pl. az országos politikában is igaz - nem lehet minden cselekményt, reakciót leszabályozni, de a fő irányvonal előre meghatározott. Amikor Worluk azt írja, hogy "A továbbiakban azzal a feltevéssel élek, hogy a csatorna a szavazatok számát nem manipulálja; ez a feltevés egyébként nem áll túl biztos lábakon, de nem is kizárt.", akkor minimum azt kell mondanunk, hogy "hahaha".

Több valóságshow tapasztalatából kiindulva is láthatjuk, hogy bizonyos meghatározó cselekmények - pl. szellemkúrás - nyilvánvalóan irányított módon történnek, és nem lehet kétséges, hogy a csatorna igenis belenyúl a szavazásba, ha az időközben a számára előre eltervezettnél kedvezőtlenebbül alakul.

Persze azt továbbra sem értem, hogy akkor, amikor mázsaszám tölthető le ingyen a pornó az internetről, miért érdekli a magyart az ufószex - éjjellátó kamerával felvett erotikus jelenetek (férfi olvasóimnak nagy szeretettel ajánlom a témakörben ezt a videót, ha már...) - vagy a már említett szellemszex, főként, ha heteket, hónapokat kell várni egy-egy ilyen jelenetre.

Ugyanígy érthetetlen, hogy miért lehet érdekes az a nagyon alacsony nívójú kommunikáció, amit ezek a nem túl érdekes emberek beszélgetés gyanánt művelnek. Az ún. "taktikázás"-ról meg már megemlékeztem.

A konklúzió persze végtelenül egyszerű: itt tartunk. És ez nem a szokásos (bal)liberális értelmiségi nyavalygás - vegyék ezt egyszerű ténymegállapításnak.

Megszoktuk, hogy egy manipulált világban élünk. Megszoktuk, hogy az az érdekes, sőt mi több: az a minta, amit a televízió mutat. Miközben nap mint nap érdekesebbnél érdekesebb, valós személyekkel vagyunk körülvéve, konzerv-érdekességet fogyasztunk.

Lehet, hogy szerencsés vagyok, de csodálatos nők és érdekes férfiak vesznek körül, akikkel öröm együtt lenni (a férfi verziónál kéretik nem rosszra gondolni). Egyszerűen nem érdekel az alacsony nívójú művilág.

A való világ itt van körülöttünk, és minden percért kár, amit művilágok műproblémáira, műmájerségeire fordítunk.

Tessenek végre élni!

Az egész úgy indult, ahogy szokott: megláttam a köcsögöt, elővettem a fényképezőmet, közben elgondolkoztam azon, hogy a hét, a hónap vagy a félév magyaridiótájának kiáltsam-e ki - a lényeg, hogy ment minden a maga megszokott útján.

A történet ott vett váratlan fordulatot, amikor a hátam mögül megjelent egy rendőrautó. Egyébként sem jött gyorsan, de látva polgár-, honfi-, és egyéb társunk arcátlanságát, nemcsak lassított, hanem meg is állt a Mercedes mellett. Jól megnézte. Nézegette. Aztán tovább hajtott (a második képen látszik...igen, ott a távolban, ők voltak azok).

Alighogy megépítettük (leaszfaltoztuk), máris bontjuk - Károly körút:

Bár elkészültünk vele (átadtuk), azért tovább építjük - Margit híd:

Van aki tolja, de mi to(l)junk rá - Margit híd:

Rohadtul nem rajongok a vicceskedőnek szánt ablakmatricákért (vagy hívhatjuk őket bárhogy), de úgy gondolom, a képen látható felirat egy üdítő kivétel:

Gulyás Gergelynek, Lázár Jánosnak és esetleg annak a vívóembernek. (Ez már 880,- Ft volt, de sebaj, ezt is küldöm ingyen, ha kell.)

Orbán Viktornak és Matolcsy Györgynek. A könyv eredeti ára 21,- Ft volt, igény esetén ingyen, a postaköltséget is vállalva, szívesen megküldöm.

Hogy igaz-e a mendemonda, amely szerint a Közgáz (Corvinus) megszüntetése (feltrancsírozása) Orbán Viktor bosszúvágyától hajtva és személyes kérésére fog megtörténni, mondván, hogy az egy "balos fellegvár", nem tudom, de úgy gondolom, bőven hihető a feltételezés.

Nem fogok érvelni a Közgáz léte mellett, tegyék ezt meg azok, akik tényekkel, számokkal, adatokkal tudják alátámasztani azt, amit én józan paraszti ésszel gondolok: egy jó hírnevű, nívós intézményt készül máglyára vetni a Nemzet Mindenese, a Kiskádár pusztán politikai célból és revansvágyból.

Nekem egyébként akár negatív élményem is fűződhetne az egyetemhez, lévén, hogy oda készültem, aztán végül is nem vettek fel: ténylegesen azért, mert nem seggeltem be a történelmet, névleg pedig azért, mert Hitler hatalomra jutásával kapcsolatban volt merszem politikai demagógiáról beszélni - mindezt az első rendszerváltás utáni választási kampányt követően, szóval képzelhetik...

Valójában az egyetem életben maradásánál is sokkal fontosabb az, amiről írni akarok.

Többször szóltam már arról, hogy számomra érthetetlen az a fékevesztett düh, amellyel Pártunk és Kormányunk - élén az agresszív kismalaccal - viszonyul a világ dolgaihoz. Nyilvánvaló, hogy a társadalom egy részében él egy - sok esetben hamis - revansvágy, mert valakik - naná, hogy a "kommunisták" - elvették az ő vagy a közvetlen őseik életét, életlehetőségeit, álmait, jövőjét. Hogy ebből esetenként és egyénenként mi igaz, az persze nagy kérdés, ennél jóval egyszerűbb megválaszolni azt, hogy ötven-hatvan éves ügyeknek milyen relevanciája van a jelenben.

Nem beszélve azokról - és ebbe a körbe azért a tisztelt politikus urak és hölgyek nagy része beletartozik -, akik nemhogy nem szenvedtek hátrányt az elmúlt rendszerben, hanem bizonyos értelemben és bizonyos helyzetekben még előnyük is származott a különböző mértékű igazodásokból (ez asszem elég PC-re sikeredett).

Így aztán nem tudok szabadulni attól a pszichológiai alaptézistől, mely szerint a  "túlműködés", egy eszmével, ideológiával vagy emberrel, emberekkel szembeni eltúlzott érzelmek valami más kompenzációjául szolgálnak csupán. 

Nem szeretem a hétfő reggeleket, különösen igaz ez akkor, ha előtte hétvégén baráti összejövetelen vettem részt. Ilyenkor  különösen érzékeny vagyok az éles fényre, a hangos zajra és a bosszantó hírekre.

Tegnap reggelre az utóbbiból kettő is jutott: Bin Ladenről talán csak annyit, hogy ha több mint tíz éven keresztül valahogy sohasem és sehogy sem sikerült elfogni, most meg - amikor Obama minden téren mélyrepülésbe kezdett - egy negyven perces akcióban csak úgy sitty-sutty lelövik, akkor valaki ótvar nagyot hazudik - vagy hazudott egy évtizeden át.

Ehhez képest persze a másik hír szinte semmiség: a kamarákról szóló törvénytervezet szerint újra kötelező lesz a tagság, bár annyi pozitívum van a dologban, hogy az éves tagdíjat "csak" ötezer forintban határoznák meg.

Aki emlékszik a múlt évezred végének kamarai sikertörténetére, az nagyon jól tudja, hogy  - és most leszűkítem, mert én csak ebben voltam érintett - a  Magyar Kereskedelmi és Iparkamara szerepe kizárólag abban, tevékenysége meg abból állt, hogy haveroknak és/vagy ambíciózus embereknek adott kenyeret. Mert miközben a gazdasági vállalkozások fizették a kamarai tagdíjat, maga a kamara nem csinált semmit, illetve az, amit csinált, mindennek volt mondható, csak a tagvállalatok számára hasznos tevékenységnek nem. Akkortájt valahol az Artisjus magasságában (mélységében) tanyáztak, mert mindkét cég esetében az (volt) a legfontosabb,  hogy a vezetőknek jóval az átlagon felüli fizetésük, autójuk, karórájuk, napszemüvegük, stb. legyen, miközben pusztán két dolgot végeztek effektíve: beszedték a pénzt és behajtották azoktól, akik nem voltak hajlandók fizetni.

Most majd nyilván - menetrend szerint - jönnek az okostojások, akik megpróbálnak kioktatni arról, hogy a kamarai törvény alapján milyen szerteágazó tevékenységet végeznek ezek a műintézmények. Ha jól beleolvasunk a törvénybe, akkor láthatjuk, hogy névleg valóban sok mindent testáltak rájuk, ám ezen tevékenységek nagy része pusztán töltelékfeladat.

Ami pedig mégsem az, arra a tervezett bürokráciacsökkentő intézkedések fényében nyugodtan mondható, hogy más szervezet is el tudná végezni, és semmi szükség arra, hogy ezért egy külön szervezetet tartsunk fenn. 

Persze tudom, hogy a tavalyi választások óta túl sok ember jelentkezett a Fidesz vezérkaránál a kistafírozására várva, nem beszélve a polgári erők szaporasága révén jelentkező rokonszámról, és azt is tudom, nincs jobb annál, mint mással megfinanszíroztatni a hálát. Sőt, még azt is tudom, hogy az ötezer forint valóban nem sok. Úgy általában. Ha van ellenszolgáltatás.

Ellenszolgáltatás pedig most sem lesz, legalábbis a józan ész (upsz, milyen baromságokat írok, hiszen forradalom idején nem számít a ráció...) szabályai szerint. Ha pedig egy vállalkozás semmit, de tényleg semmit sem profitál a kamarai tagságból, akkor ötezer forint is húsba vágó tud lenni. Főként, mert kétségem sincs afelől, hogy a kezdeti, beetető időszak után majd szép csendben ezt is elkezdik emelkedni, mindenféle feladattöbbletre hivatkozva.

Az államnak azt kellene megértenie, hogy a szakmai érdekképviseletek (és gyakorlatilag bármilyen társadalmi szerveződés) lényege az önkéntesség, az abban való hit és bizalom, hogy szervezett keretek között hatékonyabban érhető el egy cél. A jelenlegi államszervezési felfogásnak egyébként éppen az az egyik legnagyobb hibája, hogy a vezetőink nem hallgatnak senkire és minden szituációban a megfellebbezhetetlenségük tudatában, erőből cselekszenek. Ha pedig megszűnik az érdekérvényesítés lehetősége, akkor értelmetlenné válnak az érdekérvényesítés keretét adó szerveződések is.

Érdekes kontraszt, hogy miközben Pártunk és Kormányunk látszólag éppen a kis- és középvállalkozások helyzetbe hozásával van elfoglalva, úgy tűnik, megint sikerül majd a zsebükbe nyúlni, és egy olyan valamiért fizettetni velük, amire semmi szükségük.

Azaz: lehet, hogy az oroszok annak idején már a spájzban voltak, a Magyar Állam viszont bevette magát a kam(a)rába, és szisztematikusan fosztogatja az életünket. Jó lenne, végre a kezére csapni...

Bónusz rendszám-számmal!

képinnen

Az Ünnepségre tartott autóval. József, a sofőr néha bekapcsolta a rádiót, ha ő arra kérte. Most arra kérte, hogy kapcsolja ki. Zavarta egy mondat. Mert ugyan szinte a teljes hírblokk arról szólt, hogy "aláírta", "történelmi pillanat", "szabadulás a múlttól", "új korszak" és talán az összes szuperlatívusz, ami létezik a magyar nyelvben - egy pillanatra el is mosolyodott, mert a jelzők felét ő maga diktálta le a hírekbe -, a kis színesek között az első az volt, hogy a változékony időjárás ellenére ma is százezrek választották a pihenést a szabadban.

Már az aláírási ceremónia után, amikor az "álamfő" lement a nép közé, zavaró volt, hogy "A Nép" alig pár tucatnyian volt. Ezek semminek sem tudnak örülni. Ezek, ahelyett, hogy örülnének az ő sikerének, a szabadban pihennek és nagy ívben szarnak rá. A munkájára. A küzdelmére. A harcára. Még szerencse - gondolta -, hogy nem áldozta fel magát ezeknek. Még szerencse, hogy mindent magáért, a családért, meg a gyerekekért tesz. Még szerencse, hogy időben meggondolta magát.

Na, meg ez a vívóember is, bassza meg. Először jó ötletnek tűnt, hogy egy elvtelen palotapincsi szolgálja a palotából - hehehe, milyen jó humorom van, gondolta kuncogva -, még az a veszély sem fenyeget, hogy a fejére nő: ezzel kapcsolatban finoman meg is fenyegette, hogy meg ne próbáljon egyénieskedni, mert repül, mint a dakota sólyom (hehe). Persze az is nyilvánvaló volt, hogy ez a karrierista köcsög csak egy bumburnyák fasz, akinek az ügynökmúltját még az elvtársak elsikálták anno. Laci nem is tudott belenyúlni, hiába kereste a papírokat még titokminiszter korában, amikor a vívóember még a szocikhoz dörgölőzött.

De hogy ennyire kretén legyen!? Hogy nem képes leírni az államfő, meg az állomás szót, ráadásul egy mondatban!? Hogy rajta röhög az ország! Hogy a nemzet golyóstollának hívják? Külön szerencse lesz, ha azt a két oldalt, amit nagybetűkkel leírtak neki, fel tudja olvasni hiba nélkül ma este... Hát hiányzott ez nekem? - tette fel magának a költői kérdést.

Persze, ideig-óráig mindent el lehet hallgatni és júliustól majd el is lehet hallgattatni. De mind Kibaszott Gábor, mind az a médiatehén, mind mindenki, aki erről beszélt, ezzel kapcsolatban nyugtatgatta, egy jó nagyot hazudott: nem igaz, hogy az internet jelentéktelen, nem igaz, hogy egy saját hírügynökséggel és gyakorlatilag korlátlan médiahatalommal mindent el lehet tussolni! Néha elcsípi, amikor a gyerekek arról beszélnek, hogy hány ismerősük van azon a fészkukkon vagy mifenén, meg ott röhögnek annak a vívóembernek a retusált vagy hogyishíjják mostanában már képein - néha látja ezeket, amikor a gyerekek bekapcsolva hagyják a gépet.

És ott vannak a hírügynökségek, a hírportálok, árad a szar a világhálón, ott hergelik egymást az ellenforradalmárok, kérdezte is a TEK főnökét, hogy hogyan lehetne ennek gátat szabni, a pali meg csak hebegett-habogott, hogy egy amerikai oldallal nem tudnak mit kezdeni, meg hogy a Nemzetbiztonság már így is túl van terhelve, mert képtelenség több tízezer embert megfigyelni, se emberük, se pénzük, se idejük rá.

Mennyivel könnyebb volt Kádárnak, meg Rákosinak! Az ő idejükben a hír Hír volt, pontosabban a hír volt A Hír. Persze, volt akkor is röhögés, de csak csendben, a hálószobák mélyén, most meg kitalál valaki egy viccet vagy retusál egy képet, aztán két perc alatt körbeér az interneten. Azt hiszik a hülyék, csak azért, mert nem értek hozzá, nem is tudom, hogy működik, hogy mi a lényege - morgott magában. Szarfaszú barmok!

Lassan közeledtek az Ünnepség helyszínéhez, egy nemrég épült irodaház-sor mellett haladtak el. Na meg ez is, bassza meg, villant be az agyába, hogy nem beszélte le senki, hogy ide, az isten háta mögé húzzák fel a Színházat, hogy aztán vérrel-verejtékkel próbáljanak meg úgy tenni, mintha ez nem a város széle lenne, hanem egyenesen a Városközpont, az Erzsébet tér. Nyomták a Sándornak a milliárdokat, ő meg nyomta vissza a százmilliókat, de ugyanezt csinálta a szocik idején, most meg nyomja azt a nyálas, behízelgő dumáját. És még csak kicsinálni sem tudják, pedig körbejárta a témát a Lajos.

Ma este is mindenki ott lesz, aki számít. Már úgy értve, hogy aki számít az ő jóindulatára. Mindenki, aki az ő tenyeréből eszik. Úgy mosolyognak ezek a köcsögök, mintha muszáj lenne. Mintha nem látná a szemükben a jeges rémületet, hogy vajon mikor esnek ki a pixisből. És azok a gazsulálások! Hogy miniszterelnök uram, meg bátyámuram, meg urambátyám, meg bátyámbátyám, meg uramuram (hehe)! Beszari sznob népség.

Ráadásul ájultan hallgatják azokat a komolyzenei műveket, meg nézik azokat a néptáncokat, amelyek őt már régóta idegesítik. Vajon miért nem lehet valami könnyebb műfajjal ünnepelni? De jó is lehet Angliában, ahol oda lehet egy ilyen ünnepre parancsolni a Stonest vagy ami a Zeppelinből maradt vagy akármi. Ehelyett hallgathatja a rém unalmas áriákat a sötétben, és örülhet, ha nem alszik el.

Szóval látszólag minden az én dicsőségemet hirdeti, és mégsem ér szart sem a rendszer, egy Patyomkin-falu, egy kártyavár az egész! - ötlött az eszébe.

És ezen a ponton, mintha lelassult volna a kint az alkonyatban futó táj, mintha lelassultak volna József mozdulatai, mintha az idő is készült volna megállni, és mintha a lélegzete is elakadt volna, átfutott az agyán, hogy visszafordul. Hogy kiáll és elmondja a dolgokat úgy, ahogy vannak, mint ott, akkor Nagy Imre temetésén. Hogy bevallja, hogy néha gyáva volt, hogy nem az Egész érdekét nézte, hanem csak a Részét. Hogy elismerje, nincs magyar út, nincs harmadik út, csak egy van, bár azt az egyet lehet járni egy kicsit másképp is. Hogy meggyónja: a kisembereknek mindig ugyanolyan szar lesz, és nem véletlen, hogy ő is ki akart törni onnan, abból a poros-koszos faluból, és sikerült, és megérdemel minden pénzt és minden hatalmat, mert ennyi ésszel király lehet ebben a kurva országban, még akkor is, ha a tízmillió paraszt királya...

Ebben az utolsó, kegyelmi pillanatban meglátta, hogy hiába minden korszerű politikai technika, minden elkendőzés, minden félrevezetés, minden kommunikáció: ha így folytatja, az egész nem érhet másként véget, csak úgy, ahogy már ezerszer a világtörténelemben.

Lehet, hogy nem fog megzavarodni, mint Kádár, lehet, hogy a fiát még sikerül utódául kinevezni, lehet, hogy ehhez még a támogatói is meglesznek, habár ki lát annyival előbbre!? De ez így, ahogy van, ugyanolyan zsarnokság, mint Sztáliné, mint Rákosié, mint Kádáré, csak azóta feltalálták a mobiltelefont. És ha ugyanolyan, akkor ugyanúgy is fog megbukni: dicstelenül, és valószínűleg erőszak által.

Ha pedig így van, akkor tényleg vissza kellene fordulni...

Ám még mielőtt egy másik, következő pillanatra ott maradhatott volna e gondolat az agyában, az autó befordult a mélygarázsba, majd kisvártatva fékezett és kinyílt az ajtaja, és a gondolat is tovaröppent.

Amikor kiszállt az autóból, már nemcsak a vigyora, hanem a tekintete is a régi volt.

Húsvét ünnepe alkalmából küldöm a következő írást Szijjártó Péternek, a Véderőnek és mindazon magyaroknak, akik még nem döbbentek rá, hogy milyen messze vannak attól, amit "ember"-nek nevezünk.

Ettől persze még lehetnek tökéletes magyarok, akár Magyarok is.

Karinthy Frigyes:

Barabbás

A hír: Szijjártó: Nincs szó hirtelen szükségből fakadó kitelepítésről. (Szerinte a családok éppen pénteken utaztak el egy régebb óta szervezett üdültetésre.)

Egy mondatban: Nos, akkor végre ki lehet mondani, hogy a Fidesz egy fasiszta párt, nekünk pedig fasiszta kormányunk van.

Hajléktalanok pénzgyűjtési akciója a Széna téren. Magyarul és angolul.

Elnézést kérek a most már szokásosnak mondható posztnyitó oldalvágásért, de szükségesnek tartom leírni, hogy mindazok, akiknek nincsen tévéjük, nem is néznek ilyet, valamint sorozatot kizárólag letöltés útján szereznek be, azok már most rongyoljanak át valamelyik szellemileg felemelőbb oldalra vagy témára, természetesen zsenialitásuk idellisztikus elismerése mellett.

Na, most már bátran beszélhetünk a hüvelygombáról. Mert az, amiről írni fogok, van annyira makacs és kellemetlen, mint egy hüvelygomba. (Amit a pingpong effektus révén jól ismerek, szóval erről ennyit.)

A hiperszociális zsenikkel ellentétben én igenis nézek tévét, sőt: tekintettel arra, hogy a párom tévéfüggő, legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy ha másként nem is, de háttérzajnak kell a tévé, néha olyan dolgokat is látok, amiket egyébként eszem ágában sem lenne. (képinnen) 

Amit viszont eszem ágában van nézni, az egynémely sorozat, és egy különös pech folytán ezek egy tekintélyes része (jelenleg ötből kettő...) a Universal Channel nevű Hallmarkon fut. A Hallmark az elmúlt időszakban - lehet, hogy azóta, mióta Universal Channel - tökélyre fejlesztette a nézőbosszantást.

Ha valaki azt mondja nekem akár csak egy éve is, hogy nem a reklámblokkok fogják felcseszni az agyamat filmnézés közben, valószínűleg teli szájjal röhögtem volna ki az illetőt. Mára azonban a reklámblokkok már rég nem érik el az ingerküszöbömet, ellenben az előzetesblokkok nemcsak feszegetik, hanem át is törték azt.

A jól kidolgozott módszernek persze több fázisa van.

Először is nem értem, hogy miért kell 8-10 percenként megszakítani a filmet, főként, ha mondjuk dupla részt adnak le, amit nagy valószínűséggel meg fog nézni a néző.

A rövid időközönként leadott reklám (vagy előzetes) kontraproduktivitása számomra alapvetően nem kérdés, ugyanúgy, mint a postaládába dobott víz-/gáz-/villanyszerelő mini-szórólapoké.

Másodszor: bár készséggel elhiszem, hogy a marketingfelfogás még mindig a minél nagyobb  a szórás, annál nagyobb a találati arány elven működik, a filmelőzetesek esetében ezek aligha működnek. Mert mi értelme van negyedóránként ugyanazokat a filmjeleneteket ismételni, amelyekből csak annyi derül ki, hogy tkp. nem derül ki semmi?

Kedvcsináló - mondhatja erre bárki. Akkor tovább megyek: milyen kedvet csinál mondjuk a Testvérek epizódjának szünetében leadott Testvérek-előzetes?

Ám még nincs vége!

Mert miközben a Universalon a Universal által gyártott filmek és sorozatok mennek, tehát a jogokkal valószínűleg nem lehetnek gondok, az előzetesek a filmek remek szinkronjával ellentétben három vagy négy,  a hivatalostól eltérő hanggal, az adott karakterhez abszolút nem illeszkedő alámondással mennek. (Közülük is kiemelkedik egy idegesítő női fejhang, amelynek tulajdonosa vélelmezhetően valamelyik helyi góré valakije.)

Száz szónak is egy a vége, a Universal kidolgozta a tökéletes nézőűzést, innen is gratulálok hozzá!

Ja, és hogy egy utolsót rúgjak beléjük: legújabb sorozatuk eredeti címét - Fairly Legal - sikerült a végtelenül fantáziátlan és ha nem is teljesen magyartalan, ellenben eléggé zavaros Békét bíró-ra magyarítaniuk.

És mit ad isten: az előzetesekben a főszereplőnek a fejhangon visító nőszemély a magyar hangja.

Bár a színházi (indulási) fázisról lemaradtam, azóta kedvelem a hazai stand-up komédiások  által művelt műfajt, amióta először találkoztam velük, azaz esetemben amióta a  televízióban is elérhető a humorgyártás eme, mostanában legdivatosabb formája.

Kedvelem tehát őket, minden hibájukkal egyetemben, ami azt is jelenti, hogy a jelen posztban nem kívánok alapvető műfaji és személyi kritikát megfogalmazni, bár  azt is tudom, hogy önmagában ez a kijelentés nem ment meg bennünket azon trollok szarozásától, akik életükben egyetlen viccet sem bírtak úgy előadni, hogy ne csesszék el és/vagy bárki nevessen rajta, viszont akadémiai szinten tudnak előadást tartani a jó humor és a jó előadás mibenlétéről. Mi azért ugorgyunk.

Tegnap volt az RTL-n a Showder Klub hetedik szezonjának évadnyitó adása, és bár az előadók és az előadások nem a legütősebbek voltak, könnyed hétfő esti humorparádéjuk megmosolyogtatott. Volt azonban egy komoly hiányérzetem, nevezetesen, hogy egyetlen politikai tárgyú poénocska sem szerepelt az összeszerkesztett adásban.

Oké, hazudtam, ez így nem igaz, mivel Bakács szalámilopása kapcsán Dombóvári elpoénkodott azon, mi lenne, ha Lendvai Ildikót illetve Gyurcsányt kapná rajta áruházi lopáson egy jó kedvében lévő biztonsági őr, de valljuk be, a mai társadalmi-politikai helyzetben lendvaizni és gyurcsányozni nem vall nagy merészségre és nem egy nagy kihívás. Mint ahogy egyébként az elmúlt hét évben soha nem is volt az.

Az is nyilvánvaló, hogy a Showder Klub sohasem a politikai tárgyú performanszairól volt híres, bár egy-két éve - főként Somogyi András révén - még jelen voltak hazánk nagyjai mint cikizett alanyok, illetve például Bödőcs Tibornak is volt egy remek Orbán-paródiája anno. És talán létezik egy felosztás, egy munkamegosztás az RTL-nél, amely szerint a Heti Hetes cseszteti Orbánékat, cserébe a Showder Klub meg nem.

Az elmúlt évtizedek legnagyobb magyar stand-up komédiását - pedig akkor még nem is tudtuk, hogy ő az -, Hofi Gézát halála előtt néhány hónappal láttam színpadon, utoljára. Amikor elindult a 2002-es nagy, a mai napig tartó őrület, sokszor jegyeztük meg a párommal és azóta is nem egyszer eszembe jut, hogy ha élne, milyen fantasztikus előadásai s poénjai lennének!

Nem tagadom, hogy szórakoztató az élcelődés a magyar társadalom sutaságain, helyzetkomikumain, de nem gondolom, hogy kihagyható az egyébként kiapadhatatlan humorforrást jelentő politika, politikai őrület egy ilyen műfajból.

Egyre több olyan írást olvasni, amelyek tényként kezelik - és nekem ugyanez a meglátásom -, hogy még néhány hét és kiépül a közép vagy késő kádári rendszer szinte pontos hasonmása. Akkor pedig valóban nem marad más a maradóknak, mint a röhögés a rendszeren, a rendszer adta, szűkre szabott keretek között.

Legalább a humorcsinálók ne vegyék ezt el tőlünk!

Gép Ész kollégától érkezett a következő (teli)találat, hálás köszönet érte!

Az első képet nézve látszólag semmi különös nincs a nagymao-matricán, hacsak a színvilága nem az: valóban szokatlan, hogy a háttér fekete és nem nemzeti színű vagy árpádsávos.

Közelebbről nézve azonban láthatjuk, hogy a nagyon mélyen lévő magyarok szubszubszubkultúrájának egy valódi gyöngyszemével van dolgunk.

A matrica kiötlője valószínűleg megelégelte a halvány utalásokat, a finom célzásokat, a kevesek által elolvasni bírt rovásírásos üzeneteket, vagy egyszerűbben: Trianon fájdalmának szétaprózását.

Óhaja, felkiáltása, követelése már nem csak Erdélyországra, Kárpátaljára, a Felvidékre, Burgenlandra, Horvátországra tengerestül, a Vajdaságra, Bácskára és Bánátra és így tovább vonatkozik, hanem nyilvánvalóan a Ferenc József-földre, Levédiára, az Etelközre, Japánra - bár az most éppen nem a legjobb díl -, Új-Zélandra, Ausztráliára, Afrikára - szintén nem egy életbiztosítás mostanában -, a teljes amerikai kontinensre, a sarkkörökre és ne legyen kétségünk afelől, hogy még a Szíriuszra is.

A "Mindent vissza!" nem csak egy jogos követelés, hanem a "Merjünk nagyok lenni!" életérzés non plus ultrája és minden magyarok történelem- és világszemléletének sarkköve kellene legyen.

És nem csak gyermektelen, hanem még csak nem is házas: élettársi kapcsolatban él. Tíz éve vállalkozóként próbál boldogulni. Mindemellett ráadásul még balliberális politikai orientációjú is, néhány kommunista ideológiai elképzeléssel.

Ez a poszt nem csak a gyerekek után járó szavazati joggal foglalkozik, de annak hajtogatása volt megírásának közvetlen kiváltó oka.

Természetszerűleg sokan kérdezik tőlem is, hogy mikor lesz nálunk gyerek vagy lehet-e egyáltalán és nem ilyen okból nincs-e még. Azt például kevesen kérdezik meg, akarunk-e egyáltalán, pedig az az igazság, hogy nem.

A miért nyilván nem tartozik senkire, de ha már beleharaptam, a poszt végén erre is kitérek majd.

(képinnen)

Having a child

A gyerekvállalás melletti többnyire emocionális alapú érveket ismerem: a gyerek a szemünk fénye, életünk értelme, jövőnk záloga, továbbélésünk kulcsa.

Ezek az érvek régóta nem hatnak rám. Nem akarok nyomot hagyni magam után, mert úgy gondolom, földi létünknek nem ez a célja, értelme és lényege. Az életem értelme, a jövőm záloga nem a gyerek, hanem az, hogy akarok-e, és ha igen, tudok-e emberként, hasznos tevékenységet végezve élni. 

Nyilván lesznek olyanok, akik erre föl majd felteszik azt a roppant álságos kérdést, hogy mi lenne az emberiséggel, ha mindenki így gondolkodna?

Nos, az emberiséget a Földön eddig élt fajok legkártékonyabbjának tartom, de felejtsük most ezt el. Bolygónkon jelenleg hétmilliárd ember él. A faj kihalása nem a nem szaporodás miatt élő probléma. Azt meg, hogy mi lesz a magyarsággal a szaporulat drasztikus növekedése nélkül, megfordítom: mi lesz a magyarsággal önmagában a szaporulat drasztikus növekedésével?

Tudom, sokan megköveznek majd ezért, de a szaporodás vágya egy genetikai kód, hiába tesszük mellé az emberi tudatot és érzelmeket. A genetikai kódok jellemzője pedig az, hogy bár - ideig-óráig vagy sokáig vagy véglegesen - elnyomhatók a tudat által, de általában uralják az életünket.

Kicsit finomabban és a másik oldalról: a gyerekvállalással összefüggésben a következő - kölcsönbe vett - gondolatsor fejezi legjobban, mit gondolok a dologról:

"A családalapítást nem tartom kötelező közjónak. Az neveljen csak gyereket, akinek ez fontos. Mert a gyerek nem társadalmi tervgazdaság végterméke, hanem lelke van.".

Volt egyszer, hol nem volt, a Magyar Népköztársaság. A rendszerváltás egyik első dolga volt a népköztársaságból kivenni a népet. Most kiveszik belőle a köztársaságot. Marad a Magyar(ország). Azt meg tudjuk, milyen.

(képinnen)

Pedig nem bonyolult ám: csak arra kell gondolni, hogy anyádat viszik. Vagy téged.

A hír: Wittner: Horn Gyula képtelen meghalni.

* * *

Egy idős néni biciklizik az úton, megállítja a rendőr és megkérdezi tőle:

- Hová, hová, Mari néni?

- A temetőbe, édes fiam.

- Hát a biciklit ki hozza vissza?

Az alábbiakban látható szórólap két okból is megfogott.

Az egyik, hogy lenyűgözőnek tartom a hirdető által magának hagyott és alkalmazott menekülési útvonalat, mely szerint ha a páciens nem fogyasztja el a megfelelő mennyiségű folyadékot, akkor nem garantálják a leszokást, de a megfelelő folyadékfogyasztás esetén is csak 98%-os eredményről beszélnek.

Így ha te igénybe veszed a szolgáltatásaikat, és esetleg mégsem szoksz le, akkor ugye valszeg nem ittál eleget, vagy ha nagyon kardoskodsz, hogy te bizony ittál, mint a gödény, még mindig széttárhatják a kezüket, hogy akkor meg a 2%-ba tartozol, ami hibahatár, nagyon sajnálják, de nem téríthetik vissza a kezelés díját.

A másik, hogy amilyen ütemben szigorítják a dohányzást Magyarországon, előbb-utóbb az embereknek maguktól is elmegy a kedve a füstöléstől.