Magyaridióta

Igaz, hogy "csak" kettő van rajta, de szerintem csudaklassz!

Szerintem a csávó azt gondolta, hogy egy Hunyadit vesz...

Nem rémlik, hogy Fóton láttam volna rovásírásos helységnévtáblát, mindenesetre a bevezető szakasz körforgalmának közepére telepített kettős kereszt körüli terep rendezésének tavaly szóvá tett hiányával kapcsolatban úgy tűnik, semmi sem változott.

Fóton járva egyébként egyértelműen látszik, hogy nem a kettős kereszt körüli kaszálás a legfontosabb probléma és elmaradása a legnagyobb hiátus: szinte minden méteren (négyzetméteren) érezhető, hogy az elmúlt években fontosabb volt az önkormányzatban a hatalmaskodás, a torzsalkodás, a másikkal való kicseszés, mint hogy előbbre vigyék a település dolgait.

Ilyen értelemben a kettős kereszt és környéke továbbra is tökéletes mementója a városnak és az országnak...

Miközben egy fél ország a köztársasági elnökön és a stábján röhög, mivel - közepesen enyhe túlzással - gyakorlatilag képtelenek bármilyen magyar mondatot hibátlanul, a magyar helyesírás szabályainak megfelelően leírni, azonközben én magam úgy tapasztalom, hogy ez az ország lakossága nagy részének sem megy.

Különösen elborzaszt minden alkalom, amikor olyan személyek (és cégek) képtelenek megbirkózni a magyar nyelvvel, akik (amelyek) megtehetik, hogy megfizessenek lektorokat, akik ellenőrzik a főként a nagy nyilvánosság előtt megjelenő szövegeket.

"Kedvenc" nyelvi modorosságom az, amikor a mondatközi szavakat a legkülönbözőbb helyeken, helyzetekben nagy kezdőbetűvel írják - egy ilyet örökít meg a fent látható kép is, amelyet a fóti Corához vezető úton fotóztam. Viszont legalább azt elmondhatjuk, hogy a mondatkezdő szavak mellett jelen esetben következetesen csak a főneveket kezdték nagybetűvel. (A szlogenben így is maradt a mosoly kicsivel, és a Cora mint tulajdonnév sem naggyal íródott, érdekes módon.)

Én pedig korrekt helyesírást kívánok mindnyájunknak, így, kis kezdőbetűkkel!

Még pénteken történt.

Csorogtunk át a Lánchídon, előttem egy családi autó, előtte meg egy kerékpáros, aki a szükségesnél jobban kacsázott, no nem annyira, mint Pista bácsi a majális után, mindenesetre szokatlanul vette a métereket.

A családi autó csak nagy nehezen tudta megelőzni, mert folyamatos szembe forgalom volt, aztán kihasználva a rövid szünetet én is elkerültem, de rögtön fékeznem is kellett, mert előttem állt a sor. (képinnen)

Emberünk - hosszú, copfba fogott hajú, szakállas, harmincas fiatalember - eltekert mellettem, majd az álló sor miatt fékezett, és azzal a mozdulattal, ahogy letette a lábát, elé is esett a kocsimnak. Készültem, hogy kiszállok és segítek neki, de nagy bizonytalanul feltápászkodott és kereste az egyensúlyát - akkor láttam csak, hogy nemcsak hogy nem szomjas, de gyakorlatilag világon voltáról nem tud. Mivel újra viszonylagos stabilitásba helyezte magát, lehúztam az anyósülés felőli ablakot és kikiabáltam neki: - Inkább told azt a biciklit, mert meg fogsz halni!

Emberünk megmozdította a fejét, de homályos szemei arról árulkodtak, hogy a hangok csak elsuhantak a feje és füle mellett...aztán nem volt mit tenni, elhajtottam.

Aznap többször néztem a híreket, nem szóltak kerékpáros balesetről, talán élve hazaért emberünk.

Azt hiszem, most egy darabig bármilyen kerékagyas, kerékpáros hőbörgésre ennek a posztnak a linkjével fogok válaszolni...

A múltkor jól indult a reggel, és a folytatás sem volt gyengébb.

Jövök az Árpád fejedelem útján, a Zsigmond térnél, a lámpa előtt egy I-s rendszámú fekete Polo a legbelső sávból kihúz a külsőbe, megy tovább az Árpád fejedelem útján, és tolja, tolja az előtte menőt, no nem sokáig, csak amíg elér a járdasziget végéig, ott hirtelen balra fordul, át a záróvonalon, és mielőtt nekünk zöldre váltott volna, elhúzott a Lajos utcán, így kerülve ki a piros lámpát.

Még szinte fel sem ocsúdtam, amikor a Lajos utcán a Citibanknál, ahol kábé fél éve számolták fel azt az áldatlan állapotot, hogy a város felé menő külső sávot teljesen - és persze szabálytalanul - elfoglalták a parkoló autók, ez a kép fogadott. A kolléga még véletlenül sem mondjuk az elválasztó járdaszigetre parkolt, nem, közvetlenül az úttesten, a kanyarban állt le (katt a képre egy közeliért).

És az már tényleg az arcátlanság netovábbja, hogy ma reggel ugyanaz az autó ugyanott állt, tehát nem egyszeri "vagányságról" volt szó, hanem permanens pökhendiségről és idiótaságról.

Ma reggel a Béke úton haladtam Újpest felé, a Róbert Károly körúti piros lámpához viszonylag nagy sebességgel érkezett egy kismotor(os őrült), előrekúszott a kereszteződésig, majd amikor épp nem jött senki, kikanyarodott a körútra.

Néha az a határozott véleményem, hogy Magyarországon el kellene törölni a KRESZ-t, úgysincs semmi értelme a szabályoknak...

Mostanában gyakran használom az M2 jelzésű autóutat, amivel inkább többé, mint kevésbé meg is vagyok elégedve, úgyhogy jelen posztom témája nem is maga az autóút, hanem ahhoz kapcsolódva a magyar esztelenség, gondolkodni és szervezni nem tudás valamint hivatali nemtörődömség és pökhendiség. (képinnen)

Ma reggel háromnegyed kilenc körül kanyarodtam rá az M2-re Fótnál, elkezdtem nyomni a gázpedált, hogy beálljak a 110-es utazósebességre, de mintegy 400 méter múlva lassítanom kellett, mert két sávban cammogott, szinte állt a forgalom. Namiazisten - gondoltam magamban, nem szokott itt probléma lenni, és nem akarom elkiabálni, de a dupla sáv miatt talán a balesetnek is kisebb az esélye, szóval nem nagyon értettem a dolgot.

Amikor már jó két kilométert tettünk meg 5-8 km/órás sebességgel, kezdtem morcos lenni, de a pumpa akkor indult meg bennem felfelé, amikor az útszélen megláttam a közutasok nagy sárga tábláját, rajta egy 60 km/órás sebességkorlátozással és a terelőnyíllal, ami a belső sáv várható szűkületére figyelmeztetett.

Az útnak semmi baja, a sávelválasztó növényzete nem bozót, tehát nem kell nyírni, zártam ki sorban a lehetséges magyarázatokat, akkor csak az lehet, hogy éppen most kell körömvágó ollóval nyírni a pázsitot, morfondíroztam magamban.

Aztán odaértünk a tetthelyre, ahol azt láttam, hogy a szalagkorlátból a mi oldalunkról hiányzó mintegy ötméteres rész pótlása zajlik, munkagépekkel és emberekkel, egy olyan szakaszon, ahol látszólag nem volt korábban szalagkorlát.

Félreértés ne essék: a szalagkorlát pótlása fontos. A szalagkorlát pótlása szükséges (talán). A szalagkorlát pótlása hatalmas feladat. A szalagkorlát pótlását nem lehet máskor elvégezni, csak a reggeli csúcsforgalomban. És még azt is el tudom képzelni, hogy jogos lenne, ha valaki felvetné, hogy ha délben végeznék a munkát, abban is találnék kivetnivalót, valamikor meg csak meg kell csinálni ezt a munkát is.

Ugyanakkor szerveztem már néhány dolgot életemben, ennél komolyabbakat is, és elmondhatom: bármilyen szervezés két legfontosabb kérdése, hogy kell-e az adott esemény és ha igen, azt mikorra szervezzük.

Nem vagyok közutas, tehát nyilvánvalóan nem érthetem az útépítés és -felújítás csínját-bínját, de nem férhet a fejembe, hogy bizonyos dolgokat egyáltalán miért vagy miért akkor kell elvégezni. Azaz miért kell kipótolni a szalagkorlátot, ha azon a szakaszon évek óta nem volt, vagy például miért a nyár kellős közepén kell az M5-ös autópályán felújítási munkálatokat végezni, miért nem lehet például a tavasz elején.

Őszinte leszek: nem tudok szabadulni attól a gondolattól, amit egy barátomtól hallottam pár éve, miszerint azért kell szarul végezni az útépítést, mert annyira nyomottak az árak - hahaha, nyilván a leadandó sáp akkora! -, hogy a kivitelező igazából csak a felújítási munkálatok révén tud pénzhez jutni. Na meg nyilván az sem mellékes, hogy azok, akik nálunk a döntéseket hozzák, akik egyes dolgokat irányítanak, a legalapvetőbb szervezési és vezetési ismereteknek sincsenek a birtokában, láthattuk ezt - hogy más példát most ne is mondjak - a pár héttel ezelőtti buszsáv-mizériánál (nem beszélve a MÁV-ról - a világ legjobb panaszlevele itt).

Az már tényleg csak bónusz volt a mai reggelhez, hogy a Váci úton éppen negyed tíz tájban ürítették az út menti szemeteseket, mégpedig egy, az úttesten komótosan ballagó és értelemszerűen pár száz méterenként meg-megálló teherautóra.

Ja, a címben szereplő "gatni" az a dolgozgatniból van...

Bevallom férfiasan, hogy az alább látható kép, pontosabban az egy autón két Nagymao-matrica már az én ingerküszöbömet sem éri el, ám az autóban nem is ez ragadott meg, hanem az üléshuzat, amely a képre kattintással varázsolható elő.

A Gyömrői úti CBA Prímában találtam.

Bár az is lehet, hogy viccesnek tartja a tulaj. Vagy a "NYUSZI" már túl hosszú lett volna. Vagy csak ettől nyuxik meg a lelke, ki tudja...

Nem állítom, hogy a Károly körúton a Deák téri visszakanyarodó illetve az Erzsébet térre kanyarodó sávot a lehető legfrappánsabban oldották meg, de azért nem kell hozzá túlságosan nagy intelligencia, hogy egy vezetési rutinnal rendelkező ember felismerje, miről is szól a történet. Vagy kell. Vagy csak a következő képeken látható kolléga is magyar módon szarik a másik fejére.

(Mielőtt bárki is elkezdene értetlenkedni: én az Erzsébet tér felé haladtam, az előttem álló zöld kocsi viszont a visszakanyarodó sáv felé állt, a furgonosunk meg úgy vélte, hogy jobbról előzve besorol elém, hiszen van ott elég hely.)

...avagy "Mindent vissza!" újratöltve. 

"Nem az a baj, hogy vezetés közben nem tudtok telefonálni, hanem az, hogy telefonálás közben nem tudtok vezetni!"

Mostanában bármennyire is szigorítják a jogszabályokat és bennük a büntetési tételeket, bármennyire hangosan is kommunikálja a kormány és a rendőrség, hogy "most aztán..." és "de tényleg..." megbünteti a pirosban áthajtókat, a vezetés közben kézből telefonálókat és az egyéb szabálysértést elkövetőket, elég egy kört tenni a városban bármely napszakban és szinte bármilyen rövid útvonalon, hogy láthassuk: a magyar népet mindez nem hatotta, nem hatja meg.

Sőt: szarik rája.

Álljon itt két példa a saját gyűjteményemből, a múlt hétről.

1) Bár a képen nem igazán kivehető, mit csinál a sofőr, de a koma lelkesen végigtelefonálta az arca-szája elé tartott telefonnal az Újpest Városközponttól a Fóti úti MOL kútig tartó utat, miközben 46-48-cal szaggatta az aszfaltot.

2) A következő képen látható versenyzőnk utasokat fuvarozva is úgy gondolta, hogy vezetés közben kell elintéznie egy fontos beszélgetést, ami annyira halaszthatatlan volt, hogy miatta még a bal keze mutató és középső ujja között tartott cigarettát sem tudta meggyújtani.

Hiába poénkodtam rajta, igazából nem fogtam fel annak hírnek a lényegét, amely arról számolt be, hogy a minisztérium szerint több dinnyét tudnánk enni, ezért mindenkit arra biztatnak, hogy egy-két dinnyével egyen többet, illetve szabályozni is fogják a dinnyéket.

Egészen addig, amíg én magam nem akartam dinnyét vásárolni, és meg nem láttam a lényeget: a kommunista (vörös v. piros) dinnyék helyét szép lassan át fogják venni a polgári (narancs) dinnyék.

Ugyanez szőlőben és lágy kenyérben még durvább lehet (lesz???).

Sír-zokog az ország balliberális politikai orientációjú és/vagy demokrata része (a továbbiakban: komcsik), mivel a múlt héten szépen kirugdosták a közmédiumok gárdájának egy tekintélyes részét, és a dolognak még koránt sincs vége.

Nem nagyon értem a felháborodást, hiszen teljesen normális és érthető a cselekménysorozat, talán annyi kivetnivalót találok benne, hogy jóval több embert kellett volna elküldeni, de hát elég sok rokon, barát és haver halmozódott fel a Fidesz környékén az elmúlt kb. két évben, nekik meg kenyeret kell adni - nyilván a közösből.

Először intézzük el a dolog piszkos részét: az ugye teljesen nyilvánvaló, hogy azon kirúgottakat, akik a tavalyi Fülkeforradalom idején a Nemzeti Ügyek Kormányára szavaztak, egy pillanatig sem sajnálom, illetve úgy általában: akik az elmúlt egy évben rájöttek, hogy a fideszes szavazatuk ellenére (vagy éppen azért) szívni fognak, azoknak mind úgy kell, mert a választások előtt hiába pofáztunk mi komcsik, hogy ilyen kreténeknek nem szabad ekkora hatalmat adni, mi voltunk a rosszak, a gonoszak, a nemzetárulók, szülőanyánk meg a testéből élt, és akkor még finom voltam.

Ami azonban ennél is fontosabb: 2011-ben a közszolgálatiság egészen egyszerűen értelmezhetetlen, és nemcsak azért, mert nincs olyan, hanem mert nincs is rá szükség. Hogy lehessen érteni, elmagyarázom.

A közszolgálati újságírásnak alapvetően két funkciója van: az információadás és ismeretterjesztés, valamint a kultúra közvetítése - nos, ezek közül egyikre sincs szükség Magyarországon. Illetve talán egyetlen szerepe megmaradhat az információadáson belül: természeti vagy ipari katasztrófa valamint háború esetén tájékoztatni a népet arról, hogy "game over".

Egyebekben a közszolgálati információadás szükségességéről több okból sem beszélhetünk. Az első és legfontosabb indok, hogy az internet korában a televíziós és rádiós híradások jelentős késésben vannak. Másrészt a legutolsó helyi kereskedelmi rádió is óránként mond híreket - hogy ez a mondatom ne legyen ellentmondásban az előzővel, muszáj megjegyezni, hogy a kereskedelmi médiában leadott hírek fél napig ugyanazok -, tehát mire az m1-en délben, aztán délután illetve este elkezdődik a Híradó, már hatszázhetven érdekes és/vagy izgalmas és/vagy fontos dolog történt az országban, amelyről az internet és egyéb híradások révén értesülhetett, aki akart. Kérdés, hogy ki akar.

Az viszont nem kérdés, hogy amit ma a közszolgálati csatornák híradás alatt művelnek, azt egyetlen olvasni tudó retardált is képes ellátni, ugyanis az MTI által összeállított koncepciózus és kormányhű hírek felolvasását a 13 éves unokaöcsémre is rá lehetne bízni, sőt, ha jobban belegondolok, egy beszédautomatára is.

Az ismeretterjesztés és a kultúra átadása és közvetítése sem igényel különösebb erőfeszítéseket, lévén, hogy erre a kutya sem kíváncsi Magyarországon. Persze, létezik néhány tíz-, esetleg százezer ember, aki még olvas könyvet és eljár színházba, de egyrészt ezekhez nem szükségeltetik se állami tévé, sem állami rádió, másrészt a többiek úgyis csak arra kíváncsiak, hogy a polgári életben a testükből élő, ám a médiába bekerült nőcskék és fiúcskák villantanak-e genitáliákat, illetve ezeket különböző sorrendben összeillesztik-e.

A szellemi zuhanórepülésre csak egy mostanában kedvenc példámat mesélem el: miközben a júliusi Playboy a Sebestyén Balázzsal készített nagyinterjúval jelent meg, azonközben a múlt heti Magyar Narancs címlapján ugyancsak ez a médiafiúcska feszített, amit bárhogy magyaráznak is, nem más, mint a bulvárlejtőn történő lecsúszás nyilvánvaló jele.

Ja, hogy el kell adni a lapot... Nos, éppen arra lenne hivatott a közszolgálati újságírás, hogy a mainstream elemeket figyelmen kívül hagyva magas színvonalú kultúrát közvetítsen, de elég megnézni Veiszer Alinda nézettségi mutatóit, hogy rájöjjünk: erre már igény sincsen.

A közszolgálati tévének és rádiónak persze van (tényleg, megvan még???) egy-egy hatalmas szellemi vagyona, az elmúlt évtizedekben gyártott és leadott műsorok archívuma, ami - bár részben elérhető az interneten - még esetleg képviselhet értéket. Ezzel meg azt kellene csinálni, hogy egy forintért átadni a MAHIR-nak, hogy ők gazdálkodjanak vele, az artisjus meg csapjon le a jogokkal visszaélőkre!

Egyszóval, tisztelt hölgyeim és uraim, a közszolgálatiság ennyi volt Magyarországon, köszönjük a figyelmüket, reklám után már nem jövünk vissza.

Peredhil kollegina alátámaszthatja, mennyire ki nem állhatom az autóba szerelt "Baby on board" matricákat, fityegőket és lógattyúkat, mivelhogy számomra semmilyen pluszt nem jelentenek és nem adnak, sem vezetéstechnikailag, sem a figyelem szempontjából. Az én szememben az ilyen jelzés kizárólag arra jó, hogy nagy batár autó férfi sofőrjei esetében világgá kürtölje, hogy egyszer maradandóan elsült a farkuk, anyucik esetében pedig azt, hogy a tünciség része lett a vezetési stílusuknak, ami ugyan akár azt is jelenthetné számomra, hogy még jobban vigyázok és még kiszámíthatatlanabb viselkedést várok el a női sofőröktől, de a mostaninál jobban már képtelen vagyok mindezekre, úgyhogy ebből a szempontból sincs értelme az egésznek - szerény véleményem szerint.

Az uborkaszezon közepén, hőségriadó idején és a törvénykezési időszak végén persze keresve sem lehetne találni jobb gumicsontot annál, hogy "A Népesedési Világnap alkalmából az édesanyák babaköszöntő szalagot kapnak, melyet otthonuk bejárati ajtajára függesztve jelezhetik környezetüknek, hogy gyermekük született. (A szalag célja, a szomszédok figyelmét felhívni arra, hogy segítsék a családot a nehéz kezdeti időszakban, de legalábbis tolerálják, ha a csecsemő zavarja őket.)"

Ha valaki, én igazán szeretem a gyerekeket, közepesen átsütve, citromgerezddel a szájukban, mivel következesek: csak ordítva tudnak kommunikálni és rohanva közlekedni és bár vannak fenntartásaim a gyerekvállalás jelenlegi szintű kormányzati agyonajnározásával ösztönzésével, elfogadom a terheket, amelyeket a nem gyerekesekre (és ezt most nem a viselkedésbeli jellemvonásokra értem) rónak. Ugyanakkor hadd jegyezzek meg egy-két dolgot a szóban forgó gesztussal kapcsolatban.

1) Bár nyilvánvaló a szándék, miszerint népszerűnek és/vagy jópofának számító és sokba nem kerülő PR és marketingfogásokkal próbálja a kormány leplezni a tényleges tevékenységének több mint egy éve tartó hiányát (hiátusait), teljesen nyilvánvaló, hogy ez az ötlet ismét valamelyik haver megjutalmazásáról szól elsősorban.

2) Fantasztikusan tág határok között szárnyaló, szinte már határtalan képzelőerőmmel ugyan el tudom képzelni, hogy az újdonsült anyák repesve várják a kormány (NEFMI) képviselőjét, kezében az ajtódísszel, de gyanítom, hogy egy-két, ha kézzel nem is fogható, de valódi segítségnek jobban örülnének: ilyen lehetne például az, hogy mindenhol megtörténjék az akadálymentesítés vagy az, hogy valóban legyen esélyük a munkába való visszatérésre.

3) Beh szép is lenne, ha csupán egy ajtódísszel el lehetne érni, hogy a magyar türelmesebb legyen a magyarral vagy (ne) adj' isten: segítsen a magyaron (főleg, ha ez utóbbi kisgyerekes), de a tapasztalat az, hogy a teljesen nyilvánvaló jelek - babakocsi, magán cipelt és/vagy maga után húzott gyermekméretű és kinézetű élőlény - sem nagyon szokták beindítani a magyar ember együttérzés és segítőkészség modulját, meghatni is csak az idősebb hölgyeket szokták, akik "utyuluputyulu" felkiáltással rohamozzák meg szegény kisgyermekes anyukát, de hát valljuk be, ezt a cselekményt a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük segítségnek.

4) Ha tárgyszerűen nézzük a dolgot, annyi haszna talán lesz az ajtódísznek, hogy a betörők nem próbálkoznak olyan elánnal, mint másutt, mert nagy bizonyossággal sejthető, hogy van otthon valaki, ellenben támpontot adhat a biztosítási ügynököknek és egyéb házalóknak, mert nagy bizonyossággal sejthető, hogy van otthon valaki.

Összegezve: ha kicsavarva akarnék Rejtőre hivatkozni, azt mondhatnám, hogy bár ez a kormány csodálatosan játszik szimbolán, javaslom, végre kezdjen el értelmes és hasznos dolgokon gondolkozni és azokat végrehajtani, mielőtt szegény Koppány mintájára, ajtódíszként végzik a tagjai!

Gép Ész kollégától kaptam az itt következő képet - ezer köszönet érte -, amelyet meglátva úgy jártam, mint a Holló Színház agyonvert Perkins gyereke, aki "hajolt, aztán feküdt".

Mindenesetre a szittyavérű mulatozni vágyók kedvéért én azért kiírtam volna a "Disco-Bár"-t is rovásírással. Esetleg még a "napszemcsi"-t is...

Az iwiw-ről származik a fenti kép illetve a rajta látható információ, amelyen megakadt a szemem.

Nincsenek egyedül, a Facebookon is népszerű, talán még népszerűbb a kérdések közzététele, amely játékok során a ráérő arcok megválaszolhatják, hogy melyik a jobb: a spenót vagy a sóska, a Pista vagy a Jóska.

Persze az idejét mindenki úgy cseszi el, ahogy akarja, a Stohl büntetésével kapcsolatos és az ahhoz hasonló kérdések azonban már más kategóriát jelentenek véleményem szerint, és a társadalom egyes csoportjainak súlyos gondolati deformitását mutatják.

Stohl ügyéről nyilván mindenkinek meg lehet a véleménye a vérmérséklete szerint, erről bárki nyilatkozhat is, akár a halálát, akár a felmentését kívánja az értékrendje és a szimpátiája alapján. Félő azonban, hogy alapvető - többek között emberi és társadalmi - dolgokkal nincs tisztában az, aki ilyen szavazásokat tesz közzé, persze fegyelembe véve azt a tényt is, hogy híresnek lenni jó, még ha a "hírnév" egy ostoba kérdés feltevéséhez fűződik is, és nem tart tovább egy-két napnál.

Bármi is legyen ugyanis a véleményünk a (magyar) jogrendszerről, abban azért gondolom mindannyian egyetértünk, hogy az egyes perekben a bizonyítékok és a jogszabályok alapján döntést hozó bíróság inkább többé mint kevésbé objektív döntést hoz, melynek persze kétségkívül lehetnek szubjektív elemei.

Bár az egyes ügyek jogi megítélése sok esetben jelentékeny mértékben eltérhet a köznapi értelmezéstől, mégsem véletlen, hogy nem a népharag, hanem a jogrend feladata a döntés ezekben.

Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy az ilyen ügyekben a közösségi oldalon szavazók 99%-ának a leghalványabb jogi ismerete és tapasztalata sincsen, tehát úgy akarnak megítélni valamit, mégpedig egy bonyolult esetet, hogy a körülményekről és a megítélés szabályáról, logikájáról nem rendelkeznek a szükséges legalapvetőbb információkkal sem.

Mivel az egész játék, bárki megkérdezhetné, hogy miért csinálok ekkora ügyet az egészből.

A válasz roppant egyszerű: ezek a szavazások a játékon túl nemcsak azt a hamis illúziót keltik a lúzer-júzerben, hogy az ő igazságérzete, szempontrendszere releváns lehet az ügyben, hanem azt is, hogy a közösség erejénél fogva, szubjektív véleményükkel hatással lehetnek a dolgok végkimenetelére.

Márpedig éppen ők lesznek az elsők, akik a legapróbb őket ért jogsérelem esetén ügyvédhez, azaz a lélekben felülírni kívánt jogrendhez fordulnak segítségért.

Nyilvánvalóan nem.

A Bécsi út Szépvölgyi út és Bokor utca közötti szakasza és annak környéke amúgy is csodálatos dolgokat rejt a parkolás terén a szabályokat tisztelő állampolgár számára.

További érdekességek, csokorba szedve a Bokor utcából, itt.

Bábel Balázs érsek részére

Római Katolikus Anyaszentegyház

Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye Érseki Hivatala

Kecskemét

Tisztelt Érsek Úr!

A sajtóból értesültem arról, hogy a keceli általános iskola a Római Katolikus Anyaszentegyház tulajdonába kerül, és ennek kapcsán arról, is, hogy a szellemi "átalakítás" egyik sarkalatos pontja szerint "ha egy szülő nem akarja a katolikusokhoz járatni gyerekét, írásban kell megindokolnia a döntését". Konyhanyelven fogalmazva, írásban kérik a választ a tisztelt szülőktől arra a kérdésre, hogy mi a baj a katolikus oktatással.

Nem lévén (érdekelt) szülő és tudván, hogy az egyház mint hierarchikus szervezet, amely politikai és gazdasági tényező is egyben, nem kíván az övétől eltérő véleményekkel foglalkozni, pusztán a saját magam szórakoztatására hadd válaszoljam meg az Önök által felvetett kérdést.

Az alapvető problémám, hogy katolikus oktatás - nincs.

Olyan van persze, hogy egy eszmerendszert képviselő szervezet által fenntartott oktatási intézményben az eszmerendszer érzékelhetően jelen van, de ezt pl. a történelmi egyházak esetében csak oly módon képzelem megvalósíthatónak, hogy a tanórák mellett az eszmerendszerhez köthető eseményeket - hittanórákat, miséket, stb. - is tartanak. Mert hát, valljuk be, elég nehéz lenne értelmezni a katolikus matematika, az Istennek tetsző fizika vagy a Jézus kedve szerint való testnevelés óra fogalmakat.

Mint fenntartók Önök úgy vélik, megtehetik azt, hogy a hitelveikkel és szabályrendszerükkel egyet nem értőket nem engedik be az intézmény falai közé, ami pusztán praktikus okokból is ésszerűtlen és kontraproduktív.

Szerény véleményem szerint a történelmi egyházak egyik legnagyobb tévedése, hogy nem ismerik fel: bár a XXI. századi ember lelki problémái szinte ugyanazok, mint az ezt megelőző két évezredben, a gondolkodásmód viszont gyökeresen más, így a problémákra adandó válaszokat célszerűen nem lehet egy több száz éve megreformálatlan, a hatalmi pozícióját az eredeti küldetése - vagy legalábbis a marketing-mission - elé helyező szervezet ősrégi és változatlan keretrendszerében megadni.

Hogy csak egy személyes példát említsek: reformátusként katolikus szertartás szerint esküdtem annak idején. A felkészítés során az atya felajánlotta, hogy amennyiben problémát okoz, az én esküm szövegéből kihagyja Szűz Máriát és a szenteket. Ez a gesztus olyan volt, amilyet méltán elvárhatnánk bármelyik egyház emberétől: emberbaráti, ésszerű és az egyházra nézve kármentes.

Számomra, aki minden cselekedet mögött az okot, a mozgatórugót keresi, az sem teljesen világos, hogy mindezzel mit kíván elérni az egyház. A XXI. században terrorral, na jó: kellemetlenkedéssel híveket szerezni nem lehet. Önmagában az is problémája a történelminek mondott egyházaknak, hogy a gyermekként valamilyen fokú - és ebben a vonatkozásban nem feltétlenül negatív értelemben alkalmazott - kényszerítés hatására létrejövő kapcsolat az egyházzal felnőttkorra ritkul vagy teljesen megszűnik. Vajon milyen élménye lesz az egyházról annak a gyereknek, akinek ősztől negyven kilométert kell utaznia, hogy iskolába járhasson, ahelyett, hogy továbbra is a lakóhelyén tehetné ugyanezt?

Persze joggal mondhatná akárki, hogy bár a hit csak önkéntes lehet, de ha akaratuk ellenére egyházi iskolába járnak a gyerekek, az nem válik kárukra. Való igaz, hogy önmagában az egyházi iskolába járás senkinek nem okozhatna problémát - feltéve, ha elfogadjuk a kiinduló tézisemet, miszerint katolikus (egyházi) oktatás nincs. És persze én is elüldögéltem jó néhány misén, legfeljebb nem térdeltem le, nem hánytam a keresztet (bár a sorrendet egy versike alapján megjegyeztem: eszem-faszom-szívem-tárcám), és mégis ember lett belőlem, szóval Kovács Pistike is kibírná, de mi értelme? És vajon tudnak-e, tudnának-e az egyház emberei élni a kierőszakolt eszközzel, azaz tudnának-e meggyőzőek lenni a kötelező misén (hittanórán) a nem hívő gyermekek számára?

A szekularizált állam lényege a vallásszabadság. A modern állam egyik oktatási elve pedig a tankötelezettség. Ha továbbra is szekularizált államról beszélünk, akkor a "körzetesített" egyházi iskolákban is helyet kell adni a nem hívő gyerekeknek, mindenféle vallási kötelem nélkül.

Az egy másik kérdés, ha elindulunk vissza az egyházi állam felé vezető úton, és ha erőszakkal is, de megpróbáljuk rákényszeríteni a vallásosságot az azt sok tekintetben elhagyó és tagadó modern társadalomra. Véleményem szerint hiába minden állami segítség, egy ilyen kísérlet eleve kudarcra van ítélve, főként addig, amíg - stílszerűen szólva - az egyház nem küzd meg a saját démonaival.

Persze ha mindaz, ami Kecelen történik csak dac vagy bosszú, az egészen más kategória, akkor még jöhet egy értelmes utasítás, ami ezt az egész kísérletet csírájában elfojtja.

Nem az Ön asztala, de szükséges megjegyezni, hogy a politikához hasonlóan az egyházban is sokan akarják visszatekerni az idő kerekét 1940-ig, és újrajátszani a kiesett hatvan évet. Fontos lenne látni, hogy mindazoknál, akik többé-kevésbé az általunk áhított keretek között lejátszották már ezt a meccset, fel sem merülhetne ilyen gondolat, mint ami Kecelen, mert mind tapasztalatban, mind problémamegoldó képességben, mind intelligenciában megvan a legalább hatvanéves előnyük.

Tisztelt Érsek Úr!

Talán feltűnt Önnek, hogy érvelésemben mindvégig mellőztem a Krisztusra, a krisztusi hitelvekre hivatkozást, ami nem véletlen, mivel úgy vélem, az egyház működéséből azok maradéktalanul hiányoznak.

Ez nem feltétlenül probléma, hiszen ahogy az MSZP sem szocialista, a Fidesz sem keresztény-konzervatív, úgy Önöktől sem várható el, hogy a cégtábla és a működés között összefüggés legyen.

Pusztán az ésszerűség és a történelmi tapasztalat alapján kérem és javaslom a keceli döntés felülbírálását és a helyzet úriemberekhez méltó, XXI. századi megoldását.

Munkájukhoz végtelen bölcsességet és jó egészséget kívánok!

Tisztelettel:

egy "hitetlen" magyaridióta

1945-1990:  Faszok.

1990-1994:  Az előzőek mégsem akkora faszok.

1994-1998:  De.

1998-2002:  Új faszok.

2002-2006:  Két fasz közül maradjon, aki már itt van.

2006-2010:  Ezeket a faszokat most már tényleg nem lehet überelni.

2010-től:      De.

(*via e-mail)