Magyaridióta

Ha már nem győzi hangsúlyozni újdonsült  karrierpolitikus seggnyaló faszkalapunk köztársasági elnökünk, hogy milyen fontos számára a sport - fedettpályás állás- és pozícióhalmozásból például szerintem világbajnoki éremesélyes -, akkor hadd ajánljam a figyelmébe a testnevelés magyarországi helyzetének egyik hiátusát, amin kedve, lekesedése szerint akár megpróbálhatna változtatni is (amennyiben persze ezt Orbán Viktor megengedi neki, de akkor is).

képinnen

Történt, hogy nyár lévén én is elmentem szabadságra, melynek keretében - tömbház-, azon belül pedig garzonlakó lévén nagy örömmel - barátok vidéki, pontosabban a budapesti agglomerációban fekvő házaira vigyáztunk. Sőt mi több, párom még arra is rá tudott venni - tudni kell, hogy a testmozgás tekintetében Churchill a példaképem -, hogy eljárjunk úszni, Budapest különböző, erre a célra rendszeresített műintézményeibe.

Akármennyire is dübörgött a nyár az elmúlt hónapban, az úszás alatt úszást értek és nem strandolást, ez utóbbit ugyanis nagyságrendileg két óra alatt meg bírom unni, nem utolsósorban gyári hypofehér bőrömnek köszönhetően. Az önmagában üdvözlésre méltó, hogy az uszodák és strandok kínálnak kedvezményes jegyeket az elsősorban a sportszolgáltatásaikat igénybe venni kívánó polgároknak, bár például a Dagályban ez vasárnap nem igaz, így azért eléggé mókás, hogy vasárnap este hatkor (8-ig van nyitva az intézmény) két főre 4.600,- Ft-ot kell fizetni!

A sors úgy hozta, hogy uszodai kalandozásainkat a csillaghegyi strandon kezdtük, itt zárás előtt három órával fejenként 850,- Ft-ért (plusz 500,- Ft az értékmegőrzés, ha valaki alapból olyan Para Géza, mint mondjuk én) megúsztuk a bulit.

A káposztásmegyeri Aquaworldről nem kívánok sok szót ejteni, mivel nem sportolásra találták ki, ezért sem különösebben morgok a kétórás jegyért elkért 2.500,- Ft miatt, vendéggel voltunk, elmentünk, úsztunk, csúsztunk, áztattuk az áztatni valókat, körülbelül ennyi.

A harmadik, már korábban is kipróbált uszoda-strand a Dagály volt. Itt is van - a már említett kivételtől eltekintve - kedvezményes jegy, fejenként 1.150,- Ft-ért, igaz, ebben van szekrényhasználat is, tehát két főre minden egyéb plusz szolgáltatás nélkül 2.300,- Ft egy karika. Összességében, ha az ember gyereke szeretne legalább heti két alkalommal úszkálni Budapesten, az két főre havi kb. húszezer forint - mondanám, hogy nem sok, de tudom, hogy a többség ennek tizedével sem rendelkezik erre a célra.

És itt jön a lényeg, ami miatt megszületett ez a poszt. Én magam sohasem lelkesedtem az élsportért, nem kizárólag alkati adottságaim miatt, hanem főképp a professzionális sport viszonylagos értelmetlensége miatt. Elsősorban is a nemzetek közötti versengésben betöltött szerepe idegen tőlem, tehát e tekintetben Zsámoly Palinak még igaza is lehetne, ha nem hülyeséggel indokolt volna, rövidebben: ha nem ő lenne Magyarország Seggfeje. (Igaz, vele kapcsolatban akkor sem lenne egy jó szavam se, ha megmentené az anyám életét - és nem csak amiatt vagy inkább annak ellenére sem, hogy anyám már nem él...)

Fiatalemberek tíz- vagy százezreinek egészségét veszélyezteti a versenysport és a versenysporttal egy idő után vagy mondjuk így, egy bizonyos színvonal felett automatikusan együtt járó teljesítményfokozó szerek. Mindezt egy ideig-óráig, leggyakrabban a következő ugyanolyan versenyig meglévő kétes dicsőségért: öcsém/húgom, valamiben te voltál a legjobb az országban, a földrészen a világon, tényleg jó érzés lehet, de hát a történelem kerekét nem agyondoppingolt úszók és futók forgatják - fizikailag bármennyire alkalmasak is lennének rá.

Mindezzel szinte párhuzamosan, a rendszerváltás után a mindenki számára elérhető olcsó sportolási lehetőségek száma lecsökkent, és sok esetben itt is a piac vette át az uralkodó szerepet az edzőtermekkel, a bérelhető sportpályákkal, a már említett uszodai árképzéssel, stb. A nagyobb állami cégek korábban fillérekért igénybe vehető sportpályáit a cégekkel együtt felszámolták, a lakótelepeken létesítettek igazi gazda, pénz és akaraterő (no meg a  "majd én hozom"-ra allokálható anyag és a kommunista szombat) híján leamortizálódtak, így az anyagilag nem túl tehetős, de mozgásra kész polgárok számára maradt a fekvőtámasz, a súlyzó és a háztömb körüli futás (a betonon, a kutyaszarban). Budapesten esetleg a Margitsziget egyre több helyütt elkopó és felkunkorodó rekortán pályája.

Teljesen nyilvánvaló, hogy bármennyire is jól hangzik a tömegsport, a testnevelés szükségeségének propagálása, lehetőségeinek kiterjesztése, a politika is csak azokat a lehetőségeket, tevékenységeket veszi számba, ahol megtérülést, cash-flow-t és hasonló okosságokat lehet számolni, és ahol nem utolsósorban csurranhat-cseppenhet valami a politikus uraknak-hölgyeknek és pártjaiknak.

Nem mondom, hogy könnyű (volt, lesz?) meggyőzni a testmozgás fontosságáról, de ha más nem is, az idő haladása minden nap egyre többször és többször figyelmeztet a sport szükségszerűségére. És bár Schmittet a seggnyaláson kívül minden másra alkalmatlannak tartom, egyszer az életben talán ő is alkothatna maradandót, például azzal, hogy nem csak szavakban, hanem tettekkel is odaáll a sport, közelebbről az amatőr sport, a tömegsport mellé, és segíti hogy annak elérhetősége, feltételei javuljanak.

Tudom, hogy ez valószínűleg hiú ábránd marad, de vannak csodaszámba menő események a történelemben, és bárki kelhet jobb lábbal...

Az országgyűlési választások átjelentkezős (igazolással szavazásos) részéről elég részletes és szemléletes posztot írtam anno, már akkor sem értve, miért olyan különleges esemény, ha valaki nem az állandó lakcíme szerinti településen, szavazókörben kívánja leadni a szavazatát. Igaz, a dolog valószínűleg bonyolultabb lehet, mint ahogyan azt én gondolom, mivel egy-két kommentelő is az értésemre adta, hogy szavazzak ott, ahol papíron lakom, oszt' jó napot.

Az átkosban annak idején - a ma nagyhangú fiataljai persze már életkoruk okán sem emlékezhetnek rá -  az államhatalom nagyon szigorúan vette a lakcím nyilvántartását, olyannyira, hogy ha az embernek pl. ideiglenes lakcíme keletkezett, ugyanúgy be kellett jegyeztetni a személyi igazolványába, mint az állandót. Azt gondolhatnánk, hogy a XXI. századi parlamenti demokrácia, a meglévő technikai háttérrel már nem ragaszkodik efféle kicsinyes dolgokhoz, pedig igen.

Esetemben - de a páromnál ugyanígy van - a helyzet igen egyszerű: van egy állandó lakcímem vidéken, de tizenegy éve más településeken (ebből tíz éve Budapesten) élek. A tizenegyből ötöt albérletben töltöttem, nyilvánvaló, hogy nem módosítottam a lakcímemet. De mióta sajátban (ha-ha, igazából a banké!) élek, sem éreztem úgy, hogy feltétlenül el kell szaladjak az okmányirodába új lakcímkártyát csináltatni. Van ennek érzelmi oka - amikor összetörtem az autómat, a szervizben a pesti címemet adtam meg, aztán miután hazavittem a megjavított kocsit, két napra rá ellopták! -, van pénzügyi - elsősorban a gépjárműtartással összefüggő költségek miatt - és nem utolsósorban van demokráciaszemléleti - rendelkezem állandó lakcímmel, az oda érkező küldeményeket megkapom, punktum - is.

Az állam(igazgatás) azonban nem kész egy ilyen egyszerű probléma megoldására, kezelésre: például azon ritka alkalmakkor, amikor elmegyünk Budapesten egy rendelőintézetbe, minden esetben nemtetszésének ad hangot a személyzet valamely tagja, hogy vidékiként mit keresünk ott - pedig nem minimálbér után fizetjük a járulékokat. Azt, hogy nem szavazhatok a tényleges lakhelyem szerinti jelöltre, remélhetőleg megnyugtató módon oldja meg a Őszirózsás Nyári Pipacsos Kétharmados Forradalmi Munkáspárt. Most viszont az ajánlószelvénnyel és az önkormányzati választásokkal kapcsolatban ütköztem abba a problémába, hogy az ajánlót nem adhatom le Budapesten, hanem kizárólag csak a lakhelyem szerinti jelöltnek juttathatom el, és tartózkodási hely létesítése hiányában nem is szavazhatok a tényleges lakóhelyemen.

Már önmagában az ajánlószelvényesdit is idejét múlt intézménynek gondolom, ezt igazolják a sorozatos visszaélések: lopások, hamisítások is. Ráadásul nem a negyvenes években élünk, a kékcédulás módszerek szűrhetők, az átjelentkezés, a nem állandó lakóhely szerinti ajánlás és szavazás pedig nem annyira tömeges, hogy ne lehetne kezelni azt, vagy abból bárkinek bármilyen hátránya származna.

Összefoglalva: a magam részéről korszerűtlen seggfejségnek tartom ezt a választási röghöz kötést. Nem a valóságtól elrugaszkodott esemény, hogy valaki nem az állandó lakcíme szerinti településen él, de nincs lehetősége vagy nem akarja a hivatalos címét megváltoztatni. Vagy mondjuk mi változik azzal, hogy a jegyző tudja, hogy van egy tartózkodási helyem Budapesten - milyen relevanciája van ennek a választási nyilvántartásra? És mi a különbség a szavazókerület egyéni országgyűlési képviselője és önkormányzati képviselőjelöltje között, hogy eljárásjogilag meg kell különböztetni a rájuk vonatkozó voksolás szabályait? Persze, valószínűleg nem vagyunk túlzottan sokan, így akár be is tagozódhatnánk a tömegbe, de úgy gondolom, manapság ez a probléma már nem probléma - mint ahogyan nem gond (már amikor emberi hiba miatt nem gond...) például a külképviseleti szavazás sem.

Lassan életünk, mármint adminisztrációnk nagy része elektronikusan zajlik, de még mindig sajtfecnikkel, szinte középkori módszerekkel bajlódunk. Hogy fogunk így száz éven belül elköltözni erről a bolygóról?

képinnen

A hír:

Harry Potter kiszorítja János vitézt. (A nemzeti műveltség felborulásáról beszélt egy tanévnyitón Hoffmann Rózsa oktatásügyi államtitkár.)

A pályázati kiírás:

Ezennel pályázatot hirdetek „Rajzolj mangalányt Hoffmann Rózsából!” címmel. A pályázatokat az idelle@citromail.hu címre várom.

Beküldési határidő augusztus 31. 18:00.

A pályaműveket a blog látogatói fogják értékelni.

Díjazás:

1. helyezett: egy karton 0,5 l-es dobozos Pilsner Urquell,

2. helyezett: egy karton 0,5 l-es dobozos Dreher,

3. helyezett: egy karton 0,5 l-es dobozos Arany Ászok.

Azaz Szocialista Forradalomtól Fáradt Figurák. Szóval csak azt akarom mondani, hogy ha a politika a bizalomról szólna, akkor a bemutatott szórólapok bizalomgerjesztőnek egyáltalán nem nevezhető pofáira valószínűleg senki sem szavazna.

Azaz Forradalomtól Fáradt Fideszes Figura. (Egy kávét és egy sminket megérdemelt volna szegénykém. Mi meg egy mosolyt, még ha hamis is lett volna...)

Leggyakrabban autózás közben tör rám a vágy, hogy belelássak embertársaim fejébe, és ha megérteni nem is tudnám, de legalább tapasztalnám, hogy egy-egy érthetetlen, magyaridióta cselekedet mögött mely fogaskerekek diszfunkciója áll.

Érdekelne például, hogy a képen látható kollégának mi járt a buksijában, amikor beállt a káposztásmegyeri Aquaworld - egyébként külön jelzéssel valóban el nem látott - autóbusz-parkolójába:

- Höö, mekkora hely van itt, ezek tudják, hogy kicsit nehezen parkolok tolatva?

- Nédd mán a többi barmot, itt a kibaszott nagy üres parkoló, ezek meg a bejáratnál állnak meg, a marhái?

- Bazmeg anyukám, ide Hummerral is beférnék, de rendesek, hogy gondolnak a királycsávókra is?

Azt még értem, hogy a UPC fáradt munkatársának kezei alatt hogyan lesz a fáradozásból (fáradság) kimerültség (fáradtság), de az már nem teljesen világos, hogy a kellemetlenségre való utalás az önkritika - szeretném hinni, de úgysem - vagy halvány sejtetése például a Magyar Posta XIX. századi színvonalú szolgáltatásainak.

(Nálam azért a kellemetlenségekbe beleférne a UPC csekkes befizetésekkel kapcsolatos nyilvántartási hiátusaira való utalás - persze ezt csak a rosszindulat íratja velem...)

Az a nagy sárga doboz a villamos. Jellemzője, hogy kötött pályán halad, és erősebb a személyautóknál, de bizonyos fegyvernemekben talán még a pótos IFÁ-val is felveszi a versenyt.

Vannak hozzá hasonló kék - busz - és piros - troli - dobozok is (némely esetben további színvariációkkal), velük is érdemes vigyázni. No meg azokkal az emberekkel, akik ezekkel a dobozokkal utaznak, mert könnyen lepattinthatnak egyet a figyelmetlen autósnak, amiért az akadályozza a haladásukat.

A közlekedési tábla - például a Megállni tilos - hatálya akkor is fennáll, ha "hátulról" közelíted meg, és úgy teszel, mintha nem láttad volna. Sőt, minden ellenkező híreszteléssel szemben még akkor is, ha BMW - Mercedes, Audi, Hummer, a sor szabadon folytatható - van a segged alatt.

(képinnen)

A vészvillogó nem oldja fel a Megállni tilos táblát.

Kíváncsisággal vegyes aggodalommal figyelem, ahogyan egyre több embernél kezd hatni valami újfajta (Duna-)partidrog, olyanoknál is, akiktől sokkal több józanságot, objektivitást várna az ember, slusszpoénként nem beszélve a Times újságírójáról.

Ahogy már korábban is írtam, a balliberális oldalnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy sokszori (fölösleges) farkast kiáltása után immáron senki sem fogékony az Orbán Viktor demokratikus teljhatalmának veszélyeire figyelmeztető írásokra, eszmefuttatásokra - éppen most, amikor mindennél nagyobb szükség volna rá. (képinnen)

Török Gábor például azt írja: 

...mit mondanánk akkor, ha az alkotmánnyal ellentétes vagy a szabad választást korlátozó lépéseket tenne a hatalom? Pedig itt még nem tartunk, és józan számítás szerint, ebben biztos vagyok, nem is fogunk: 2014-ben is ugyanúgy legyőzhető lesz majd a Fidesz, ha nem teljesít elég jól, ahogy 1990 óta mindig adott volt a kormányváltás lehetősége. S ha ez nem sikerül, az nem a megváltoztatott intézmények vagy a pozícióba emelt kormányközeli emberek miatt lesz, hanem azért, mert azok, akik megpróbálták, nem voltak elég jók és ügyesek ahhoz, hogy megszerezzék a többség támogatását.

Akkor néhány dolog röviden:

- az alkotmányellenesség kizárólag attól függ, hogy mi van az Alkotmányban. Ha az Országgyűlés megszavazná, hogy Magyarország államformája az alkotmányos monarchia, Orbán Viktort pedig királlyá választaná, a felségsértést meg holnaptól halállal büntetné - ennek elvben semmi akadálya! -, akkor Török Gábor is hosszasan elmélkedhetne arról, miért is nem figyelt jobban az egyetemen, amikor a politika fogalmát tanították (volna) neki;

- szabad választások: az persze kevéssé valószínű, hogy a parlamenti választások intézményét megszüntetik, ám annak semmi akadálya sincs, hogy például a bejutási küszöböt 6, 8, 10 vagy 15 százalékra emeljék.

- a Fidesz legyőzhetősége: nyilván Török Gábornak is mond valamint Montecuccoli neve. Nos, ha a jelenlegi parlamenti ellenzéknek esetleg lesz is pénze még egy választási kampányra, egy új, friss szellemiségű, országos, kormányképes politikai erő (párt) létrehozásának gyakorlatilag nulla esélye van (ez persze nem a Fidesz hibája). Nem beszélve a médiaháttérről, ami a közszolgálati rádiók és tévék átvételével szinte egyeduralkodóvá fogja tenni a Fidesz-ideológia terjesztését. És ha ehhez még azt is hozzátesszük, hogy a választási rendszerben valószínűleg túlsúlyt kapnak az egyéni körzetek és képviselőjelöltek - ráadásul mondjuk egy fordulós választással -, akkor nem nehéz megjósolni, hogy a Fidesz legyőzése hasonló lesz Sharon Stone megdugásához: az elvi lehetősége megmarad, de tényszerűen legfeljebb az álomvilág kategóriába sorolható;

- még valami: az állami apparátus előbb-utóbb minden tagja Fidesz-hű emberekből fog állni. Egy ilyen apparátus aztán egy pillanat alatt tudná politikai utasításra szétszabotálni egy esetleges nem Fidesz-kormány munkáját;

- és végül: ne feledjük, hogy amikor a Fidesz eddigi tevékenységéről nyilatkozók stílustalanságról, vagy elbagatellizálva a dolgot, az elegancia hiányáról beszélnek, akkor tévednek: ez ugyanis a Fidesz szokásos arcátlansága, amely viszont egyértelmű és kiszámítható.

Villáminterjú Borkai Zsolttal, Győr város polgármesterével

idelle: Borkai úr, csak és kizárólag az Ön szerénysége, visszafogottsága és józan (politikai)  ítélőképessége miatt lett Petra első udvarhölgy az Anna-bálon és nem bálkirálynő?

Borkai Zsolt: Igen.

idelle: Köszönöm az interjút.

(*A szó ebben a kontextusban protekciót és nem protézist jelent.)

Az egész olyan piti, tulajdonképpen szóra sem érdemes. Ráadásul éppen én nyavalygok - ezt, azon túl, hogy csöppet sem elegáns, pont tőlem nem igazán lehetne várni. De tényleg bosszant a dolog, úgyhogy eldohogok itt magamban.

Van egy közismert, echte jobboldali blog, amely naponta hinti a szájbertérbe a jobboldali igét (Igét? - a fene sem tudja, hogy nem kell-e lassan minden ilyet nagy kezdőbetűvel írni), véleménye vezérvélemény, ha most egybites lennék, azt írnám: olyan is - mert milyen lehet valami, ha "vezér".

Bár a kapcsolati hálót és a kánonjogot az indexen belül sem ismerem, valami oknál fogva nagyon szereti ezt a blogot a szerkesztőség, ami nem is baj, elvégre a PC jegyében illik mindenkinek felmutatni valakit-valamit a másik oldalról, és hát istenkém: nem mindenkinek juthat Pozsgay Imre, meg Warvasovszky Tihamér. (képinnen)

A lényeg: a bloggal nem az a baj, hogy erősen - vakon - elkötelezett jobboldalra, hogy a világot egyfajta antikommunista-horthysta-fidesznyik-idealista (lesötétített) szemüvegen keresztül nézi, hiszen sok ilyen embert, véleményt ismerünk napjainkban. A baj vele kétirányú.

Az egyik- ami, ha úgy vesszük, akár még bele is férhet -, hogy a legtöbbször vagy legalábbis sokszor téves alapvetésből indul(nak) ki a szerző(k). Mint például a tegnapi cikk esetében is, amikor a szerzője ezt írja:

Az átlagos szavazó nézetrendszere átalakult, hiszen húsz év alatt eltűnt egy generáció, egy új pedig megjelent. A kádári nosztalgián élők száma csökken, az új generációk pedig a pártállami agymosás hiányában természetes módon kötődnek olyan, a nyugati civilizációban normálisnak számító értékekhez, mint a haza- és szabadságszeretet.

Nem akarok hosszasan ezen rugózni, csak tényleg néhány dolog: véleményvezérként nem észrevenni, hogy éppen a kádári korszak szemléletét lovagolta meg sikeresen a Fidesz, pl. a szociális népszavazással, nem észrevenni, hogy a kormányzati kommunikációban és lassan egy évtizede a jobboldali sajtóban a legdurvább, komcsi-mintájú agymosás folyik, és nem észrevenni, hogy éppen a demokratikus szabadságjogok számítanak a legkevésbé - szabadságszeretet, ugyan már, legfeljebb a munkahelyi szabadságra igaz nagy általánosságban! -, különben nem nőne-stagnálna, hanem csökkenne a kormány népszerűsége a demokrácia-korlátozó intézkedések következtében - nos ez már nem elfogultság, vagy szűk látókörűség, hanem egyenesen ostobaság.

De még innen is továbblépek, mert egyre nyilvánvalóbb, hogy a XXI. századi Magyarországon most van az ideje a szervilis-elmehibbant megnyilatkozásoknak, majd kibírjuk azt a néhány évtizedet, amíg normalizálódik a helyzet. A másik probléma - ami még az elsőnél is nagyobb -, a véleményszelektálás.

Inkább három, mint két hónapja annak, hogy egy hasonlóan elvakult posztra kommentet írtam, azt rekommentelte valaki, amire aztán írtam valamit, amiben volt talán egy "fasz" is - ha jól emlékszem. Persze kitiltottak - semmi gond, láttam már ilyet, persze azóta sem engedtek vissza - természetesen. De semmi baj, egyrészt egy kitiltás ugyebár nem probléma - ezért is jó ha van az ember tarsolyában egy másik indapass -, másrészt meg minek is toljam az agyamat hibás gondolati alapokon nyugvó blogokkal-posztokkal.

Ettől függetlenül néhanapján belenéztem, néhanapján kommenteltem - finoman és visszafogottan -, a kommentek meg is jelentek, minden rendben volt. Azonban tegnap elkövettem egy nagyon nagy és nagyon súlyos hibát. Nem-nem, nem Orbán Viktort kritizáltam, azt néhanap még viszonylag kemény szavakkal is meg lehet tenni a blogon.

Hanem leírtam az ebben a posztban az első számú hibának nevezett véleményemet: tudniillik, hogy téves alapvetésből nem lehet helyes végkövetkeztetésre jutni. Na, ez már nem jelent meg.

Félreértés ne essék: persze, hogy tudom a helyemet a blogvilágban, ezen belül a blog.hu-n. Vannak a nagyok, vannak a közepesek, vannak a kicsik és vannak a magamfajták, akiket ötven-hatvanan (vagy annyian sem...) olvasnak naponta - ezer hála és köszönet érte.

Azt csak elképzelni tudom, milyen lehet, ha a blogodat tíz-, netán százezrek olvassák, és elfogadom, hogy az ilyen blogok kommentjeit szűrni kell, különben a sok szemét között elvesznének az értékes hozzászólások. (Erre majd nyilván jön a vélemény, hogy az enyém nem volt az, azért sem került nyilvánosságra - biztosan így van...)

A dolog mégis rámutat valamire, legalábbis nálam. És nem tehetek róla, de ugyanazt a mentalitást érzem, amit a jelenlegi kormánynál és képviselőinél is -  még akkor is, ha a legtöbb írásnál fel lehet mutatni a szerzőt kritizáló kommentet. Ez pedig a  viselkedésben a rátartiság, technikai értelemben pedig az önkényesség. Vagy nevezhetnénk látszat demokráciának is.

Persze, megmutatjuk a dolgokat több oldalról is - de erősen szelektálva, kényünk-kedvünk szerint válogatva a vélemények és ellenvélemények között.  Egyébként is, majd mi eldöntjük, hogy mi a jó és mi a rossz vélemény, és a rossz véleményen belül is mi jelenhet meg, és mi nem. Megteheti ezt valaki, ma, a XXI. században? Szíve joga, az ő blogja, az ő admin-joga.

De talán érdekes lehet a mi álláspontunk is. Mert nem véletlenül vagyunk (bal)liberálisok, ami régebben sem volt egy könnyű pálya, most meg különösen kemény idők vannak és jönnek. Nem állítom, hogy nem vagyunk elfogultak, teljesen természetes, hogy rendelkezünk társadalmi és politikai orientációval.

De ez nem akadályoz meg bennünket abban, hogy több aspektusból is megvizsgáljunk egy problémát, mielőtt mondjuk posztot írunk belőle. Hogy legalább a legalapvetőbb ténybeli, tárgyi tévedéseket ne kövessük el, lehetőség szerint.

Van persze egy általános és alapvető probléma. Mégpedig az, hogy ahol mi - "köcsög" - balliberálisok kezdenénk a vitát, a jobboldaliaknak többnyire ott ér véget (Peredhill, köszönöm a megfogalmazást!). Mert náluk ott már a hit kezdődik.

Az igazi kérdés nem a segglyukszerű véleményem megjelentetése vagy meg nem jelentetése. A baj az, hogy olyanok kezében van a tervrajz és a művezetői jogosítvány egy új ház (mint ország) felépítéséhez, akik első lépésként már hozzá is fogtak a tetőácsolásához.

Essünk át a dolog számomra nehezebb részén, mielőtt görcsbe rándulnának az ujjaim és nem tudnám leírni a jelen írás alaptételét, amely a következő: Orbán Viktor zseni! (Nem "egy" zseni, nem "A" zseni, hanem simán zseni.) És mindemellett rendkívüli hatalomtechnikus.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy megtértem, és immáron szeretem Nagy Testvért, lehűtöm a kedélyeket: véleményem a Fideszről, annak vezérkaráról és a gyorsan formálódó Fidesz-diktatúráról semmit sem változott.

Egyszerűen arról van szó, hogy rádiót hallgatva, tévét nézve, újságot és főképp interneten megjenő cikkeket és véleményeket olvasva rájöttem: Orbán zseniálisan látta meg, hogy abban a mátrixban, amelyet Magyarországnak hívunk, ő lehet a király, a császár, az isten, gyakorlatilag bárki és bármi, amit elképzel magának. Nem azért mert Avon-módra megérdemli, hanem kizárólag azért, mert itt van ez a tízmillió magyar, aki fogadókész erre, akikkel megteheti. (képinnen)

Kívülről nézve ettől Orbán Viktor persze még ugyanaz a hataloméhes, látszólagos szellemi egységessége és összeszedettsége ellenére pszichésen beteg, a demokráciát nem kedvelő XX. századi kis diktátor marad, a teljes sleppjével együtt, de ez immáron és még évtizedekig nem számít már.

Teljesen mindegy, hogy mit mondok én, hogy mit mondanak nálamnál műveltebb, okosabb, szélesebb látókörű magyar emberek, ebben az országban jelenleg képtelenség észérvekkel próbálkozni. A hirig, a düh, a bosszúvágy, de leginkább a szervilizmus és az igazodás, összefoglaló nevén az ősmagyar tulokság bőségesen elég. Most és ha nem is mindörökké, de sokáig.

A cél szentesíti

Kiindulásként ismételjük át a politika fogalmát: a hatalom megszerzése és megtartása érdekében végzett tevékenységek összessége.

Ha az átlagember tisztában lenne - vagy lett volna - e definícióval, sok szenvedéstől kímélhetnénk (kímélhettük volna) meg magunkat. És talán sokkal előbbre is tartanánk.

Mik vogymuk

A baloldali, balliberális értelmiség két hibát szokott elkövetni felnőtt honfitársai, a választópolgárok megítélése során:
- az egyik, amikor szűk látókörű, csak a vélt egyéni érdekeik alapján szavazó, bonyolult összefüggések felismerésére képtelen debileknek tartja őket;
- a másik, amikor úgy tekint rájuk, mint felelős, a csoport- és hosszú távú érdekeket józanul felmérni képes, felelős állampolgárokra.

Orbán kiválóan mérte fel - még ha az időzítés tekintetében kétségkívül volt egy kis csúszás és a viszonylagos jólét egy időre el is nyomta annak szélsőséges megnyilvánulásait -, hogy hiába a szocializmus uszkve 45 éve, hiába a rendszerváltás, hiába a (szabadversenyes) kapitalizmus térnyerése, ezeréves társadalmi beidegződéseket, világnézeti, gondolkodásbeli mentalitást nem lehet néhány évtized alatt megváltoztatni.

És mit tesz egy politikus, ha felismeri ezt az egyszerű tényt? Nekiáll a lehetetlennek: megváltoztatni, modernizálni egy társadalom szemléletét, pusztán a társadalom érdekében? Ugyan már! Ha van egy kis esze, kihasználja a szituációt a maga érdekében. A maga korlátlan hatalmának kialakítása érdekében.

Várni, csak várni

Az persze nyilvánvaló, hogy ez a felismerés önmagában nem elég. Ahhoz, hogy az embernek legalább esélye legyen kormányzati pozícióba kerülni, vagy különös esetben megszerezni a demokratikus teljhatalmat, néhány plusz dolog szükségeltetik még:

- először is, pénz, pénz és pénz, ráadásul ha nincs is mindig, de mindig a megfelelő időben;

- másodszor: kiváló szervezőkészség, hatalomtechnikai ismeretek és főként készségek;

- pártsajtó, támogató média;

- egy nagy kalap szerencse;

- hibázó, bénázó ellenfelek;

- egy nem túl bonyolult szellemiségű nép;

- türelem, türelem és türelem.

Ez nem ugyanaz

Orbán három legzseniálisabb felismerése kétségtelenül az volt, hogy

1) a magyarnak a hasa sokkal fontosabb, mint a demokrácia. Egyébként is, felkészültsége bármilyen témában komoly kívánnivalókat hagy maga után, ismerethiányát ellenben magabiztossággal helyettesíti. És ami még tán ennél is fontosabb és jellemzőbb: nem hagyja, hogy a tények megzavarják a véleményét;

2) az irigység, a mások dolgávall foglalkozás és mások hibáztatása sokkal erősebb a magyarban, mint a tenni akarás.

3) a magyar ember roppant fogékony a népmesei világszemléletre, mely szerint a maroknyi magyarságnak mint Jóknak a Gonosz roppant seregeivel kell megküzdeniük. Ez utóbbiak az életünkre törnek, céljuk a teljes elpusztításunk.

Mindez egyértelműen hozta magával a politikai-társadalmi relativizmust. Ha a Jók és a Gonoszak ugyanazt csinálják, az már csak azért sem ugyanaz, mert a Jók jók, a Gonoszak meg gonoszak.

Érthetőbben: a mi lopásunk értékmentés (vagy éppen a "magyar" vállalkozók helyzetbe hozása), a mi diktatúránk a nép érdekében végrehajtott hatalomkoncentráció, a mi káderpolitikánk az alkalmatlanok lecserélése hozzáértőkre, és végül, a mi komcsink jó komcsi. 

Kedvenc hecclapom legújabb száma címlapon hozza a szociológia és a politológia tudománya XXI. századi történetének eddigi legnagyobb felfedezését, miszerint Hajdu Steve nem baloldali.

Az interjúból persze kiderül, hogy Hajdu a lehető legnormálisabban, ugyanakkor legáltalánosabban (legneutrálisabban - beh szép szó) határozza meg saját politikai orientációját, miszerint sem nem jobboldali, sem nem baloldali, de azért mosolyra húzódótt szám a cím olvastán, és sokadszorra jutott eszembe Garibaldi.

Először is, manapság senki sem baloldali. Már úgy értve, hogy ha esetleg és véletlenül meg is maradt volna baloldalinak, legalábbis nem propagálja. (Itt tartom fontosnak megjegyezni, hogy én már nem váltok erre a hátralévő 20-30-40 évre, maradok balliberális, néhány tekintetben pedig kommunista politikai orientációjú és világnézetű.)

Másodszor: aki esetleg csak most eszmélne, annak elárulom, elkésett. A jobboldalisági verseny lezárult, a kiosztható jutalom számossága korlátos, a versenyben résztvevők nagy száma miatt pedig a vállveregetés átlagértéke is csökkent. Azaz, aki későn ébredt, annak csak a füle jutott. A legutolsó szerencsés nyertesek Pálffy István és Gubcsi Lajos.

Harmadszor: teljesen természetes emberi reakció, de mi magyarok talán ebben is verhetetlenek vagyunk, a győztes mellé állás. Ahogyan a szocializmusban  majd' mindenki baloldali ellenálló volt Horthy és a háború alatt, úgy lettek rengetegen vallásosak és jobboldaliak a rendszerváltás után, nem kevesen pedig április óta. Mi magyarok talán csak egy dologban vagyunk következetesek, ez pedig az igazodás.

Ceterum censeo: akinek az egzisztenciája múlik a véleményén, az kénytelen egyfolytában hazudni. Bár hazudni csak a komcsik szoktak. Meg Gyurcsány.

A fiatal kora ellenére is szellemileg őskövületnek számító Jobbik ösmét durrantott egy büdöset, amikor is az árvízkárosultak részére gyűjtött adományokból nem juttattak a romáknak.

Ígérem, nem veszem elő a balliberális gondolkodók antirasszista jajongó-vuvuzeláját, csupán eszembe jutott pár dolog, amit kedves náci honfitársaim figyelmébe ajánlok.

1) Bár krízishelyzetben minden fillér (deka liszt, csepp iható víz, stb.) számít, az árvíz sújtotta vidék és lakosság segélyezése szerencsére állami feladat. Így a Jobbik akciójának sem a majdmostmegmutatjuk-, sem a kibaszás-faktora nem túl magas. Mondhatni elenyésző. Vagy éppen semekkora. Úgyhogy adtatok a szarnak egy pofont.

2) Milyen szép is lenne, ha egyértelműen kijelenthetnénk, hogy miközben egyetlen cigány honfitársunk sem akar dolgozni és a gyerekeit iskolába járatni (no meg rendet tartani a lakóhelye körül és naponta legalább háromszor fogat mosni, valamint Kantot és Hegelt olvasni szabadidejében, mint minden rendes magyar - használjuk most ezt a "nem cigány" helyett - honfitársunk), azonközben a nem romák körében mindenki überfasza ember, és csak azért nem tud mindenki dolgozni, bármennyire is szeretne, mert a mutinacionális cégek kirabolják sokat szenvedett szent magyar hazánkat.

Mivel azonban erről szó sincs, a Jobbik kőkemény, következetes és kérlelhetetlen ideológiai irányvonalával szemben nekünk marad a kétkedés: mi a jobb(ik)? Ha egy szarmagyart segélyezünk, miközben egy rendesromát nem, vagy hogy szarmagyart és szarromát, rendesmagyart és rendesromát egyformán segélyezünk, egyszerűen azért, mert rászorul?

3) A 2. pontban feltett kérdés azért is lehet fontos, mert miközben majd" minden jobbikos élete majd' minden percében fontosnak tartja világgá böffenteni, hogy milyen oltári büszke keresztény neveltetésére, vallására és hitére, egyszer sem olvastam a Bibliában, még kevésbé az Újszövetségben, hogy Isten (Jézus) csak a magyarokat szereti, a romákat nem, bármennyire is párthus herceg volt is a csávó (igaz, ezt sem olvastam a Bibliában). (Ja, és csak a mihez tartás végett: engem már akkor templomba és hittanra járattak a szüleim, amikor ez nemhogy trendi nem volt, hanem inkább megbotránkoztató és hátrányos, és amikor a mostani jobbikos kisköcsögök anyukája és apukája még a KISZ-táborban vonatozott esténként, miután napközben hosszasan vitatkozott a proletár internacionalizmus kiterjesztésének lehetőségéről. Persze nyilvánvaló, hogy az én vallásos neveltetésem sem erény és előny, csak mindig bosszant, ha olyanok verik a mellüket, akik néhány éve még azt sem tudták, hogy a lakóhelyükön hol van a templom.)

Ráadás: bár ésszel felfogom, de mind a mai napig elképeszt, hogy értelmes(nek tűnő), felnőtt emberek - egyik-másik kiválasztott is, a szónak abban az értelmében, hogy bennünket, állampolgárokat kellene képviselnie - képtelenek megérteni, hogy nem lehet jó magyar az, aki mellette szar ember. A kettő együtt ugyanis nonszensz, és az átjárásra nincs lehetőség.

Márpedig azok, akik ilyet tesznek, így viselkednek, a saját mátrixukban lehetnek a legfaszagányosabb csávók (csajok), ténylegesen és tételesen csak véglények. Szar emberek, ebből következően szar magyarok. Szar nekik.

Kicsi kunyhó, szerető szív,

messze égbolt, tiszta, kék,

Fulladjon meg Ady Endre

Lehetőleg máma még.

Vannak az életben megbocsátható dolgok. Ezen belül vannak olyanok, amelyeket egy elnéző, jótékony mosollyal illik vagy azzal is el lehet intézni.

Ilyen például az amatőr vers- (vagy még inkább: versike-) gyártás, amely születésnap, házasságkötés és egyéb családi alkalmakkor bájos, ha legtöbbször kissé kínos és szerencsétlen szokás is.

A szememben azonban más megítélés alá tartoznak a reklám, marketing, összefoglalóan kereskedelmi céllal elkövetett rém-rímfaragások.

Legutóbb a MINNA Tejipari Zrt. egyik termékén találtam egy ilyet, ez látható a képen. És bár kétségtelen tény, hogy meg sem közelíti a talán a Minden Idők Legrosszabb Reklámverse (van-e egyáltalán jó?) címre is esélyes tákolmányt, jól mutatja, hogy egyes piaci szereplők marketing- (és világ)felfogása milyen mélyen gyökerezik és mennyire megrekedt a huszadik században. Mondjuk annak második harmada végén, harmadik harmada elején. És ez még a jobbik eset, mert mondhatnám azt is, hogy csak simán a szellemi pöce alján, mivel az áll közelebb az igazsághoz.

Felhívom még a szíves figyelmet, hogy amennyiben esetleg a Minnánál vagy bárhol a világon valaki azt gondolná vagy azzal mentegetné az elkövetőt (és az engedélyezőt), hogy ez a szörnyűség versnek ugyan pocsék, de legalább jópofa, azt ki kell ábrándítsam: nem, nem az! Szimplán csak siralmas.

Bár május - vagy kiterjesztően április 25. - óta a Nemzeti Együttműködés Rendszerében kel fel és nyugszik le a nap, az a ragyogó égitestnél is világosabb, hogy az emberek fejében az ég egy adta világon semmi sem változott, a magyar maradt, ami volt, vagy ahogy legegyszerűbben az angolszászok fejezik ki: a magyar mögötted megy be a forgóajtón és előtted jön ki.

Persze magunkat nyilván saját magunk ismerjük legjobban, például az anyagi javakhoz fűződő viszonyunkban ennek ékes bizonyítéka a dögöljön meg a szomszéd tehene is mondás, vagy megfelelve a keresztény kurzusnak, a lássuk Uram, mire megyünk ketten. (képinnen)

Ezért is tűnhetnek a kormány számára jó ötletnek és leaszfaltozott útnak vagy még inkább nyolcsávos sztrádának azon intézkedéstervek, amelyek arról szólnak, hogy valakitől vegyük el a pénzt.

Az egyik ilyen, köztetszésnek örvendő intézkedés az állami alkalmazottak bérének maximalizálása kétmillió forintban. A kormány és ebből, no meg a szenzációhajhász alapattitűdjükből kifolyólag a híradások persze okosan bruttóban fogalmaznak, tudván, hogy az átlagmagyar a valaki X összeget keres mondatot hallván csak és kizárólag arra tud gondolni, hogy a köcsögjének - már persze, ha az összeg akárcsak egy fillérrel is több, mint amit ő maga keres - ennyit raknak a  zsebébe havonta. Hogy a kétmillió bruttóból éves átlagban alig valamivel több, mint a fele illeti a honfitársat, nos az jobb esetben senkit sem érdekel, rosszabb esetben egy "Még szép!" vagy az "Az is sok a léhűtőjének!" felkiáltással intézi el a magyar, még rosszabb esetben hosszas kurvaanyázásba kezd, és kocsmai verekedés lesz a dolog vége - nem a véleménykülönbség miatt, inkább csak az íze kedvéért.

Azon persze általánosságban és személyre lebontva is hosszan el lehetne vitatkozni, hogy mennyit keressenek a közszolgák, mindenesetre nem csak álságos dolog hecckampányt folytatnia az államnak éppen a saját alkalmazottai ellen, hanem politikai értelemben is veszélyes, mert nem túl bölcs azokkal kicseszni, akiktől a hűséget várjuk el.

Nem beszélve arról, hogy bár nyilvánvalóan szép számmal akadnak az állam által alkalmazottak között oda nem való személyek - és valami azt súgja, hogy számuk az elkövetkezendő hónapokban csak nőni fog -, a versenyszférában még a bólogatást és a gazdi iránti hűséget is jobban honorálják, nem beszélve a szakértelemről. És aki erre azt mondja, hogy akkor tessék elmenni a versenyszférába, az ne lepődjön meg, ha az állam a legrosszabb és legkevésbé hatékony szolgáltató kicsiny hazánkban.

Még ennél is nagyobb egyetértésre számíthat és támogatást élvez azonban a társadalomban a pártok támogatásának csökkentése. Egyrészt, mert a pártok amúgy sem végeznek semmi hasznosat, másrészt meg úgyis lopnak eleget. Harmadrészt az összeset fel kellene oszlatni, a politikusokat meg - az összeset - az újra nyitandó recski bányába küldeni.

Igen ám, de a parlamentáris demokrácia - vagy pontosabban fogalmazva: a parlamentáris kreténizmus - alapja, hogy demokratikus (?) pártok működnek, amelyek képviselőjelölteket állítanak, akik aztán egy jól (?) meghatározott (?) értékválasztás mentén képviselik az állampolgárokat. És bár ez a megfogalmazás akár azt is feltételezhetné, hogy mindez megoldható pártok nélkül, kizárólag egyéni képviselőjelöltek indításával és finanszírozásával, valljuk be, ez az út gyakorlatilag szinte teljesen, Magyarországon pedig abszolút kivitelezhetetlen.

Éppen ezért, a pártok támogatását nemhogy csökkenteni nem volna (nem lett volna) szabad, de a jelenlegi többszörösére kellene növelni, mindezt persze együtt egy szigorú és hatékony korrupcióellenes jogi környezet kialakításával és mögötte egy ugyanolyan szemléletmóddal (álom-álom, édes álom).

Mert a Fidesz intézkedése lehet bármennyire népszerű, első és egyetlen célja a politikai ellenfelek (további) gyengítése. Ha a párfinanszírozás megkurtításához hozzávesszük, hogy kétharmados többségével, politikai erejével és gazdasági hátországával most már annyira (semennyire) sem kell osztozkodnia az állami beruházásokból lenyúlandó pénzből, mint amennyire a szociálliberálisok voltak kénytelenek velük, akkor ez mindinkább egy olyan jövőt vetít előre a jelenlegi ellenzéki pártok számára, amit az MDF volt kénytelen elszenvedni a múltban, amikor is először az ellenfelek gazdasági támogatójának pénzére szorultak, majd végül elbukva a parlamenti szereplést, ki kellett mondani, hogy "pénz (és média) nélkül ennyire futotta".

A rekkenő magyar nyárban Kádár népét mindez persze nem érdekli. Ha egyáltalán odafigyel, csak zene füleinek, hogy a köcsög pártok kevesebb zsetont kapnak a jövőben. Azt pedig már nyilvánvalóan fárasztó lenne végiggondolni, hogy a két tárgyalt témakörben a pénz megvonása egyszerre jelenti a kormánnyal szembeni kiszolgáltatottság és a korrupció kockázatának növekedését.

Az is lehet persze, hogy a kommunista korszak mintájára degradáljuk az értelmiséget és partvonalon túlra (taccsra) tesszük a politikai ellenfeleket, és mindez még találkozik is a közakarattal. És az is lehet, hogy miközben az állampárt és prominensei anyagilag szépen híznak és gyarapodnak majd, az a hamis tudat ver gyökeret a közgondolkodásban, hogy ez így a legjobb és leghatékonyabb. Mint ahogyan az is lehet, hogy a nép úgy gondolja, teljesen fölösleges és káros volt az elmúlt húsz év, maradjon minden a régiben (és mindegy, melyik régi, a horthyrégi vagy a kádárrégi).

De ha így van vagy így lesz, akkor egy dolog biztos: megérdemeljük őseink sorsát.