Remek és figyelemre méltó cikk a két héttel ezelőtti hvg-ből (Nobel-díjat neki! És nekem is...):
Rémlátomás
Az Egyesült Államokban kitört pénzügyi válság kísértetiesen hasonlít a banánköztársaságokban tapasztalt krízisekre – írja a The Atlantic magazin legutóbbi számában megjelent Csendes puccs című, könyörtelen hangvételű tanulmányában Simon Johnson, aki 2007 és 2008 között az IMF vezető közgazdásza volt, ma pedig a Massachusetts Institute of Technology egyik üzleti iskolájának a professzora.
A túlzott eladósodás mindig rosszul végződik, szögezi le Johnson, aki a fejlődő országok ismétlődő pénzügyi zavarait a kormányzatok és a velük szövetséges üzleti körök felelőtlen szövetségének tulajdonítja. Amikor pedig a pénzügyi források apadni kezdenek, a devizatartalékok csökkennek, a kormányok a szükséges megszorításokat nem az államokat irányító „oligarchákon” kezdik el, hanem a „dolgozó népen”. Sőt az oligarchák gyakran még kormányzati segítséget is kapnak, például adókönnyítések formájában, vagy pedig azzal, hogy hozzájuthatnak a szűkös devizakészletekhez. Amikor már végképp nincs mit tenni, jön az IMF, amely a segítség fejében ragaszkodik ahhoz, hogy az oligarchák egyes csoportjainak a hatalmát is törjék le, a bankokat pedig vegyék ki a kezükből. Ez történt Putyin Oroszországában vagy az 1997-es az ázsiai pénzügyi válság alatt Indonéziában és Thaiföldön, de másutt is.
Kísértetiesen hasonló a helyzet az USA-ban. A pénzügyi elit kormányzati támogatással minden idők legnagyobb játszmájába kezdett, ami egészen az elkerülhetetlen összeomlásig tartott. A rendszer biztonságára ügyelni hivatott felügyeletek pedig csaknem elaludtak a kormánykeréknél. Az amerikai ipar arra a kultúrára épült – idézi fel Johnson –, hogy ami jó a General Motorsnak, az jó Amerikának is. Az elmúlt évtizedben ez úgy módosult, hogy ami jó a Wall Streetnek, az jó az országnak is. Most pedig ugyanazok a hatalmasságok akadályozzák meg a szükséges reformokat, akik a válságot okozták – ad kiábrándító látleletet az IMF korábbi vezető közgazdásza. Ha egy nagy pénzintézet bajba jut, a pénzügyminisztérium és a Fed egyetlen hétvégén kidolgozzák a mentőmanővert, ám az többnyire átláthatatlan, az adófizetőknek irtózatosan sokba kerül, s a kormány olyan „bársonyos kézzel közelít a bankokhoz”, hogy viselkedésük nem fog megváltozni.
Ha az IMF csak a számokat nézné, és az ország nevét letakarnák, stábja az Egyesült Államok esetében is ugyanarra a következtetésre jutna, mint a fejlődő országokat vizsgálva: a bajba jutott bankokat államosítani kell, regionálisan vagy üzletágak szerint fel kell darabolni, majd ismét privatizálni – következtet Johnson. Az a bank, amelyik túl nagy ahhoz, hogy csődbe jusson, ahhoz is túl nagy, hogy létezzen – szűrte le a következtetést, hozzátéve, az oligarchák hatalmának megtörése nélkül a zűrzavar állandósul. „Ha az USA egy másik ország lenne, és kezében a kalapjával járulna az IMF elé, meglehetősen bizakodó volnék a jövőjét illetően” – vélekedik –, de mivel a világ legnagyobb hatalma, azzal megáldva, hogy külső adósságát saját pénzével, azaz a bankóprés segítségével fizetheti meg, vajmi kevés remény van a szakításra a közelmúlt gyakorlatával. Így viszont megvalósulhat az a forgatókönyv is, hogy a globális gazdaság tovább gyengül, a közép- és kelet-európai államok nyugati tulajdonban lévő bankrendszere összeomlik, Ázsia feldolgozóipara hanyatlásnak indul, és Latin-Amerika, Afrika termelői sem járnak jobban. A világgazdaság drámai romlása végül térdre kényszeríti az Egyesült Államokat is, amely a helyzettel szembesülve végre megteszi a szükséges lépéseket, remélhetőleg nem túl későn – biggyeszt egy félig-meddig bizakodó mondatot cikke végére Johnson.
Ismételten comingout-tal kell kezdenem: gyermekes szülő barátaim nyomására, elveimmel ellentétesen, kénytelen-kelletlen beszálltam én is a
Levelet kaptam Ödöntől, adatkezelésre vonatkozó nyilatkozatokat kérnek tőlem, bár emlékeim szerint számlanyitáskor minden ilyenről (sz*rról) nyilatkoztam.
Gondolom, semmi meglepő nincs abban, ha azt mondom: elég nagy pontossággal tudom, mire számíthatok a Magyarországon fogható TV-csatornáktól, főleg vasárnap este.
Mottó: Felirat egy kollégiumi szoba ajtaján: "Szabin vagyok. Tündi".
Függetlenül attól, hogy - finoman szólva - nem Pelcznét képzelem magam elé erotikus álmaimban, a tegnapi babkocsis tüntetés céljaival egyet tudok érteni.
Tudom, nem lehet sikeres ember, aki ingyenes e-mail szolgáltatónál regisztrál e-mail címet, de hát semmi baj, nem lehet mindenki sikeres ezen a földön...
Tegnap este hazafelé hallgattam a nyolcas híreket és meglepődtem, mert a sertésinfluenzáról szóló híradás sorrendben már csak harmadik volt.
Angolórám volt, melyre a tanárom - lévén mindketten édességpártiak vagyunk - hozott néhány csokoládét, igaz, meztelenül. Mármint nem a tanár volt meztelen, hanem a csokikon nem volt csomagolás.
A legfrissebb Hócipőben - a képen egy 

Elnézést kérek a címbe rejtett borzalmas szójátékért, de jelenleg körülbelül ez az a szellemi frissesség, amit produkálni tudok.
Tisztában vagyok vele, hogy a világon viszonylag sok olyan - szakállas - vicceskedési lehetőség van, amellyel nem illik humorizálni, vagy azért mert fárasztó és blőd, vagy azért, mert bizonyos - nem egyszer technikai - feltételek, körülmények folytán egy kérdést nem lehet másként, csak esetleg félreérthető módon megoldani.
Képzavarral kezdek: egyre érdekesebb, ahogy egyre unalmasabb nőket közölnek mindenféle periodikák. Bármilyen izgalmasnak is tűnhet egy-egy szám, egy-egy test, ez még a "nyuszis magazin"-ra is igaz. (Azt mondjuk sohasem értettem, hogy ha mindenki tudja, mit jelent a brandre utaló brand jelző, ami mégsem maga a brand, akkor minek használják, de mindegy.)
Kezdjünk két coming-outtal:
A minap cikket közölt a
Got a licence to kill - énekelte anno Gladys Knight a hasonló című James Bond film címdalában. A tegnap esti híradót hallgatva az jutott eszembe, vajon a mi politikusaink honnan szerezték felhatalmazásukat és hol hordják a engedélyüket a hülyeségre. Pontosabban arra, hogy mindig minden pillanatban azok legyenek. Felelősség és felelősségre vonás nélkül.
Ha végtelenül toleráns és megengedő vagyok, az 1995-ös Vírus (Outbreak) c. film csak és kizárólag azért elviselhető valamelyest, mert René Russo is játszik benne, és hál' istennek életben marad.
Mert azért egy apróságra nem árt felhívni a figyelmet: bármennyire is biztonságban érezzük magunkat, a Természetet még mindig nem ismerjük és nem uraljuk teljesen. Azaz bármikor jöhet egy Motaba, amelyik nem lesz tekintettel a hírversenyre és válogatás nélkül fogja ölni a médiag*ciket és azokat is, akik még tévét sem láttak életükben.

